Minden dologban, amiket az emberek velem közölnek, háromféle álláspontra helyezkedhetek:
1. Elhiszem minden kritika nélkül.
2. Kételkedem benne.
3. Nem hiszem el.
Miért van ez így? Azért, mert minden közleményt saját értelmünkön, mint egy szűrőn eresztünk át, és tesszük mérlegre a velünk közöltek helyességét. Ennek eredménye lesz tehát a három állásfoglalás egyike. Ez olyan természetes, hogy nem is vitatkozunk felőle.
És mégis, vallási téren, bármely vallás, felekezet vagy egyház hittételeiről van szó, az átlagember elfogadja, főleg akkor, ha nevelésénél fogva abban a hitfelfogásban nőtt fel. Itt ugyanis az előbb említett értelem — mint szűrő — már nem játszik olyan fontos szerepet, mint a hétköznapi dolgoknál. Újra kérdezhetjük, hogy miért nem?
Azért, mert itt az értelmet a megszokás és a tömegösztön helyettesíti be: amit gyermekkorunktól vallásilag nekünk tanítottak, azokat szüléinktől, tanítóinktól, papjainktól kaptuk készen. Ezeket pedig gyermekkorunkban nagy tiszteletben tartjuk és mivel ők is ugyanazt a hitet vallják, elfogadjuk tanításaikat anélkül, hogy eszünkbe jutna elmélyedni ezekben a hittanításokban, és a józan ész világánál dönteni el, hogy valóban hihetőek-e vagy sem?
A legtöbb vallásban, főleg az ú.n. „történelmi" vagy világvallásokban rengeteg olyan hittétel van, amiket tüzetesebb vizsgálat után nehezen, vagy egyáltalán nem tudunk józan ésszel elhinni. Vagy azért, mert ismereteink alapján tudjuk, hogy az valamely természeti törvénnyel ellenkezik, vagy több ezer éves ósdisága miatt modern felfogásunk kételkedik benne. A vallási kérdések ugyanis túlnyomóan a túlvilággal foglalkoznak. De éppen itt van a baj, mert ebben a kérdésben uralkodik a legnagyobb sötétség és bizonytalanság. Ugyanis még soha senki nem tért vissza halála után az élők világába, hogy elmondja, hogy ott a túlvilágon úgy vannak a dolgok, ahogy itt a földi életben velünk tanították és hittük. Még senki emberfia nem jött vissza megmondani nekünk a színigazságot. Ez a tény, a valóság. így tehát ezzel a túlvilággal úgy vagyunk, hogy sok ezer év gondolkodóinak elképzeléseire vagyunk utalva, tehát tisztán az emberi fantáziára, de nem tényekre. Mert ha tudnánk a tényeket a túlvilágról, akkor azokat már nem hinnénk, hanem tudnánk. Ezért aztán nem is lenne annyi hitfelfogás, vallás, egyház, felekezet a földön, mint amennyi van, mert az igazság csak egy lehet, a többi mind csak emberi kitalálás.
Magyar vallásunk viszolyog feleletet adni a túlvilági dolgokra, mert erről egyetlen ember sem tudhat bizonyosat. Például a bennünket körülvevő kereszténység tanításaiban nagy súlyt helyeznek a túlvilági „mennyországra", „pokolra" és „tisztítótűzre", mint valami valóban létező bizonyosságra, holott ezek sem bizonyosságok, hanem csak emberek által kitalált hittételek, legyen ezek hirdetője maga Jézus Krisztus, Mohamed, vagy bárki más. Mi magyar hitűek azt tartjuk, hogy mivel a túlvilági dolgok ismeretlenek az emberiség előtt, ezért ezeket isteni titkoknak fogadjuk el, amikbe halandó ember nem láthat bele. Ebbe mi magyar hitűek megnyugszunk és becsületesen meg is mondjuk, hogy nem tudjuk, mi következik halálunk után. Mi Is csak reméljük, hogy lelkünk, mint olyan, túléli a halált, de ezt is csak reméljük, erről sem tudunk semmi bizonyosat. Ne is beszéljünk a legtöbb hitfelfogásban található és néha már nevetségesnek ható hittételekről.
Nekünk, magyar hitűeknek a szeme elsősorban erre a földi életre van szegezve. Ebben a földi életben élünk fizikailag úgy mint egyének, és úgy is, mint a magyarság tagjai. Hisszük, hogy a Magyarok Istene erre a világra valamiféle rendeltetéssel teremtett bennünket magyarokat, de azt már nem tudjuk szilárd bizonyossággal állítani, hogy mi is ez a rendeltetésünk.
Ősi bölcseink, táltosaink, akik ezekről gondolkodtak, azt tanítják nekünk, hogy egyetlen földi hivatásunk lehet, ez pedig az, hogy teremtsük meg magunknak a lehető legjobb körülményeket földi életünk jobbá, kellemesebbé tételére, és kerüljünk el mindent, ami az örök Isteni természeti törvényekkel összeütközésbe hozna bennünket. Legyünk egymásnak valóban testvérei, segítsük egymást minden Idegen előtt, még a legelesettebb magyart is, mert ő a mi valódi nemzettestvérünk. Segítsük magunkat egyéni és nemzeti életünkben, hogy ebben a földi életben ne szenvedés, megaláztatás, üldözés, megvetés és elnyomás legyen osztályrészünk, hanem egy boldog és szebb Jövő, amire közös erővel kell törekednünk. Ebben a földi életben lehet nekünk a „mennyországunk", mint ahogy már ezer év óta csak a „pokol" volt az osztályrészünk, ami még most Is tart. Ezért mi magyar hitűek azt hirdetjük, hogy ne törődjünk más népek hitéletével, kultúrájával, hanem egyedül a magunkét műveljük az emberileg elérhető legmagasabb fokig. Azt is hirdetjük, hogy térjünk vissza őseink sok ezer éves ősi hitére, melyet európai létünk kezdetén hagytunk el i.u. 1000 körül, és amiért büntet bennünket a Magyarok Istene.
Dolgozzunk tehát saját fajtánk érdekeiért, megmaradásáért, érvényesüléséért a világ népei között, és ne maradjunk mai elesett helyzetünkben megnyugodva. Mi magyarok sokkal nagyobb és szebb ősi kultúrával, műveltséggel rendelkezünk, minthogy ezt elfeledve, magunkat önként műveletlen, durva, primitív népek akaratának engedjük át, amikor megvan bennünk minden adottság a fölemelkedésre, egy szebb és boldogabb ezer évre. Csak akarnunk kell és emellett meg kell fognunk egymás kezét, kivetve szívünkből a testvérgyűlöletet, és behelyettesítve a „Magyar a magyarért" nagycsaládi szeretet érzésével. Ekkor fogunk előre jutni és lépésről lépésre megvalósítani földi „mennyországunkat", melyet méltán kiérdemeltünk, ha visszatértünk az idegen istenek tiszteletéről a Magyarok Istenéhez. — Úgy legyen!
NAPKELET - (archívum)
Az ősi magyar kultúra és vallás folyóirata
I. Évfolyam, 2. szám Budapest, 1990. december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése