Az utókor gyakran olyan tett alapján ítél meg egy személyt, ami az illető számára mellékes, érdektelen cselekedet volt. Mert nem tudhatják, hogy ami számára lényegtelen, az más összefüggésben, egy más világban akár világtörténelmet befolyásoló tett is lehet. És amit ő fontosnak tart, az idővel jelentéktelenné, érdektelenné válhat. Vagyis nem befolyásolhatja azt, hogy az utókor mit tart belőle fontosnak vagy lényegtelennek. Ezért is lényeges, hogy minden tettünket valódi meggyőződésünk szerint tegyük. Ne engedjünk az olcsó megoldásoknak vagy a hízelgőknek. Minden tettünkben legyünk jelen teljes valóságunkkal, teljesen önmagunkat adjuk.
Pontius Pilatus például aligha gondolhatott arra, hogy egy "belterjes" zsidó ügy miatt valamikor a világ egyik legolvasottabb könyvének és egy világvallás hiszekegyének lesz negatív szereplője.
Katona volt, római helytartó római értelemmel, kultúrával, jogérzékkel Júdeában. Egy birodalom érdekeit, ksatrija típusú rendjét képviselte egy provinciában, hol leginkább egyfajta csandala gondolkodás, erkölcs működött. Találkozása Jézussal az evangéliumok által talán hitelesen bemutatott. Létezése, pedig kétségtelen. Igazi történelmi személyiség. Nevét mégsem azok a tettek örökítették meg, amikre feltehetően büszke volt.
Az evangéliumok szerint a zsidó papok, és a tömeg nyomására ítélte el Jézust. Ami ö könnyen lehetséges. Valószínűleg kényelmetlen és unalmas volt neki ez a zsidó belügy. E babonák és gyűlöletek látszólag nem az ő érdeklődési- és érdekkörébe tartoztak. Nem is igen érthette miről volt szó. Nem az ő normája, gondolkodása, ízlése szerint mentek arrafelé az események. Így inkább rájuk hagyta, hogy intéződjenek az események az ő szokásaik szerint. Neki csak az volt fontos, hogy a birodalom e szegletében rend legyen, és senki se bujtogasson Róma ellen. Ezért tehát – mintegy a békesség kedvéért – a zsidó vezetőkkel és a tömeggel kiegyezett. Nem érdekelte őt egy zsidó messiás. Taktika, rövidlátó politika volt ez. Jézus különben tényleg nem izgatott Róma ellen. Vagyis veszélytelen, érdektelen volt a birodalom szempontjából. De már csak azért is meg kellett volna védenie a római jog és lovagiasság szabályai szerint az ártatlant, a védtelent. S talán a sors fintora, hogy majd e Róma júdeai képviselője által cserbenhagyott és mártírrá emelt messiás követői igen nagy szerepet játszanak a későbbiekben Róma elpusztításában. Bár Jézusnak tényleg nem volt útjában Róma, csak követőinek, akik világiasabb célokkal is rendelkeztek.
Nem tudjuk mi volt Pilatus véleménye a zsidókról és vallásukról. Mint igazi „pogány” azonban igencsak elcsodálkozhatott, vagy megborzadhatott az akkori világban sajátosnak tűnő zsidó szokásokon, gondolkodáson, De „pogány” természetességgel elfogadta, hogy „ilyenek”. Az ő dolguk – gondolhatta. És akkor még valóban az is volt. Ahány nép; nemzet, annyi szokás, vallás. Ezt a birodalom vezetői jól tudták, és nem is zavarta őket ez mindaddig, amíg azok se kérdőjelezték meg Róma primátusát.
Legalább Jézus esetében megállapítható, hogy Pilatus nem volt kegyetlen zsarnok. Így különösen igaztalannak mondható a Hiszekegy ismert mondata: Kínzaték Pontius Pilatus alatt. – Nem. Csak elítélték Jézust a kor törvényei, szokása szerint. Nem volt különleges halála, az átlagos, bűnözőé volt. De követőnek nagy része erre különben is büszke.
"Az igazságot már Pilatus se tudta megfogalmazni" – írja naplójában Márai. De Pilatus talán azért se „tudta”, mert az ő világa még nem volt monoteista, totalitárius. Ő még hitt abban, hogy többféle igazság van. Különösen pedig, a hitek igazságai lehetnek igen eltérőek. Helyesebben, az igazság többféle formában nyilvánul meg, nem csak abban, amit „én” képviselek.
Róma pedig, tisztelettel viseltetett miden vallással szemben, csak két vallással (zsidó, keresztény) volt problémája. Ahogy az összes többi vallás és isten is megfért egymással, csak ez a kettő nem a többivel – és egymással sem. Viszont mostanában mintha egyre inkább „egymásra találnának”. Bár nem az egyenlőség, hanem a fölé-alárendeltség alapján.
Abban az időben természetes volt, hogy valaki négy-öt vagy még több istennek áldozott. Még az se számított bűnnek, ha az egyik római, a másik perzsa, a harmadik meg görög vagy szír volt. Ezek az istenek pedig, ha néha veszekedtek is egymással, de sohasem akarták megsemmisíteni a másikat. Sohasem akartak egyedüli istenek lenni. Ezek az istenek egy közösség, egy nemzet, egy magatartás, egy tulajdonság, fogalom vagy érzés, kifejező erői, szimbólumai voltak. Tehát nem akartak minket mindenestől uralni. De még ma sincs egy olyan keresztény pap vagy rabbi sem, aki elfogadná azt, hogy híve egy másik vallás szentélyét is meggyőződésből látogathassa. Ők kizárólagos hit képviselői, a totalitárius gondolkodás vallási, transzcendens megalapozói.
Pilatus valószínűleg a zsidók nyomása miatt nem döntött helyesen. Talán valami katonás, úriemberes nagyvonalúság is volt e döntésben. Igazi rómaiként – európaiként azonban futni kellett volna hagynia a jámbort, s főleg nem mártírt csinálni belőle. De ő hagyta magát befolyásolni. Mulasztott. Feladta az értelmet és a jogot, s elfogad¬ta a babonát. Ez volt bűne. Pedig egy utolsó (?) fék talán lehetett volna. Abban, hogy megakadályozzon, vagy legalább késleltessen valamit. De nem tudott megfelelni a feladatnak. Sorsa, jelleme nem engedte. Igaz, nem is tudhatta, hogy e hétköznapi, „belterjes” eset hazáját s a világtörténelmet formáló ténnyé változik. Ezt „Jézuson kívül” akkor senki se tudhatta. Így elsősorban azt róhatjuk fel neki, hogy nem teljesítette az adott pillanatban és maradéktalanul kötelességét s Róma küldetését. Nem tudatosult benne, hogy a világ rendjének fenntartása felelősség. A legkisebb mulasztás is beláthatatlan következménnyel járhat..
Bár Nietzsche szerint Pilatus még így is az evangéliumok egyetlen pozitív szereplője. Mai helyzete, megítélése, pedig jól mutatja az emberiség jelentős részének azóta bekövetkezett változását, „fejlődését”. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy egy római helytartónak, a hatalomnak, még a virágkorában is már ennyire nem volt s nincs hatalma, képessége az elkövetkezendő lényegi események felismerésében, alakításában. Ez a jelenre gondolva még akár biztatóan is hangozhat. Hiszen nincs is szórakoztatóbb, mint tegnapi politika előrejelzéseket olvasni.
A szólás azt mondja: Úgy került bele, mint Pilatus a krédóba. – Igen, valóban furcsa, sajátos helyzet egy hitvallásban az övé. De mégis. Ott van. És ha figyelmesek, értők vagyunk, akkor Pilatus helye ott figyelemfelkeltő lehet a mértékre, a rendre, amely valóban olyan idegen a mai ember gondolkodásában, mint egy „pogány” római helytartó egy keresztény hitvallásban.
Az egyház II. vatikáni zsinat óta tapasztalható rohamos (végel)gyengülésével és az egyházon belüli "zsidó lobbi" befolyásának erősödésével párhuzamosan egyre hangsúlyosabbá válik az a törekvés is, hogy a zsidókat kimossák az "istengyilkosság" (deicidium) vádja alól, és ezzel együtt Jézus kinyúvasztásáért a rómaiakat és személyesen Pontius Pilátust tegyék felelőssé. E történelmi revíziós kisérlet egyik vezéralakja a néhai párizsi érsek, Lustiger bíboros volt (az ő kikeresztelkedése kapcsán mondta azt Jean-Marie Le Pen, hogy ez talán eggyel több katolikust jelent, de nem jelent eggyel kevesebb zsidót). A "nemes cél", vagyis a zsidóság szeplőtlenítése érdekében Lustiger még az evangéliumot is képes volt meghamisítani, vagyis hamisan interpretálni, amint azt az alábbi rádióinterjúja is bizonyítja (Europe 1 rádió, riporter: Ivan Levai, alias Lévai Iván, Magyarországról elszármazott zsidó atyafi, 1983. január 6.):
Lustiger: Gyakorlatilag az, amit ön most leír, megtalálható az evangéliumban, a Krisztus és Pilátus szembenállásában. Pilatus alapjában véve azt mondja a Krisztusnak: "Te politizálsz", és ezért kivégezteti a katonáival.
Levai: Várjunk csak, ismételje meg: tényleg Pilatus végeztette ki őt?
Lustiger: Igen, Pilatus, és ő tesz egy feliratot a feszületre, amelyben politikai bűncselekménnyel vádolja: "Názáreti Jézus, a zsidók királya". Lázadás a császár ellen!
Levai: Nem a zsidók ölték meg?
Lustiger: Nem. A rómaiak voltak.
Alig néhány hónap múlva a nagyméltóságú egyházfi visszaesik a hazugság bűnébe (már ha a tízparancsolat szerint a hazugság bűnnek számít), amikor is lényegében megismétli az előbbi állításait (Le Nouvel Observateur, 1983. április):
Az evangelisták hangsúlyozzák, hogy a Krisztus halála az összes embert kompromittálja, Rómát ugyanúgy, mint Izrael népét. Nevezetesen nagyon világosan elemzik a római hatalmat, amely igazságot szándékozik szolgáltatni. És Pilatus, a hatalom és a jog képviselője követi el a legnagyobb igazságtalanságot.
"Egyetlen indokot sem ismerek, hogy elítéljem őt..." "Ártatlan vagyok a vérében..." Noha ő a hatósági személy és állítólag az igazságot, a méltányosságot biztosítja, tudatosan elítél egy ártatlant. Ez a tipikus hazugság, amely a szketicizmussal igazolja önmagát (mondja a hazugság felkent apostola tipikus zsidó hücpével, és nem szakadt rá az ég - AD)... Ebben a perben Izrael egyes képviselői is kompromittálódtak: vének, papok, írástudók. (Figyelem! Most jön a hazugságok csimborasszója - AD) És a nép, Szent Lukács szerint, csak néma szereplő maradt (sic!).
Na már most két eset lehetséges: Párizs hercegérseke vagy nem ismeri a Bibliát, vagy szándékosan ferdít. Legszebb az egészben, hogy még önmagával is ellentmondásba keveredik, hiszen a fenti szöveg elején még maga is elismeri, hogy "Izrael népét" is kompromittálta a Krisztus halála, végül azonban azt állítja, hogy "a nép néma szereplő maradt". Ezzel szemben Szent Lukácsnál mindenki, aki tud olvasni és képes az általa olvasott szöveg értelmezésére is, egyértelműen ezt olvashatja: Az egész nép ezt ordította: Vesszen el! Bocsásd szabadon Barabást! (...) Pilatus ismét hozzájuk fordult, mert szabadon akarta bocsátani Jézust. De tovább ordítoztak: Keresztre! Keresztre vele! Harmadszor is megkérdezte: "De hát mi rosszatt tett? Semmi vétket nem találok, amiért halálra kellene ítélnem. Megfenyítem és szabadon bocsátom." De azok nem tágítottak, hanem egyre elszántabban, egyre hangosabban üvöltözték, hogy feszítse keresztre. Erre Pilatus úgy határozott, hogy enged követelésüknek (Lk 23, 18-24).
Ugyancsak Lukácsnál olvasható feketén-fehéren, talán még egy zsidóból lett katolikus főpap számára is értelmezhetően, az alábbi kitétel: Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették (Lk 24, 20).
Ráadásul pedig, az előbbiekkel szerves összefüggésben, mintha valami olyasmi is elhangzott volna valahol, hogy "a vére ránk száll, és gyermekeinkre"...
Azt eddig is tudtuk, hogy egyeseknek semmi sem szent, de hogy egy katolikus prelátus sértse meg a mindennapi megélhetését biztosító könyv szentségét, ez azért már mindennek a netovábbja. Persze mi másra lehetett volna számítani? Törvényszerűen ez történik, ha farkas szabadul be a birkák közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése