Könyvajánló

Homonnay Ottó János: A rideg valóság
ELŐSZÓ

„A magyar végzet abban rejlik, hogy örökké elvétjük az időmértéket. Sánta verslábként kocogunk vagy botorkálunk a történelem nyomában. Mindig abban bízunk, hogy intézkedik a Magyarok Istene, és a történelem megvár minket, pedig az megy a maga útján, és mit sem törődik az elmaradozóval. Akkor azután bűnbakot keresünk, átkozódunk meg búsulunk, mert annyi s annyi derék erény mellett valami hiányzik belőlünk: a bátorság az önismeretre.”
(Féja Géza: Visegrádi esték)
 
Sajnos, világhírre emelkedtünk az öngyilkosok listáján. E tény maga azt bizonyítja, hogy félünk szembenézni a valósággal. Ha lenne bennünk „bátorság az önismeretre”, magyar történelmünk a letűnt századok alatt más irányt vett volna. Teljesen megegyezem „legnagyobb magyarunk”, Széchenyi István álláspontjával.
„Ki mer tiszta lelkiismeret bátorságával a honi előítéletek seregével szembeszállni s honfitársait éppen ott támadni meg, ahol „mint a nyavalyának a gyökérhelyén” a vágás a legkínzóbb.”
1945 óta külföldön könyvtárat kitevő, magyarul írt könyvhalmaz látott napvilágot, de ez „irodalom” legjellemzőbb és legnagyobb hibája a népszerűség hajhászása. Egy ezeréves, vérgőzös álomból a még véresebb valóságra ébredés után e Nyugatra szakadt magyarul beszélő tízezrek e valóságtól való menekülésben inkább visszatemetkeztek e szépnek álmodott mesevilágba és ez az „irodalom” minden termékével kielégítette ezeket az igényeket. Ezért lett „népszerű”.
Valóságos történelmet nem lehet megismertetni nép­szerűségre törekvéssel. Ezeréves történelmi tragédiánk minden szenvedése e „népszerűsítésre” vezethető vissza. Akadtak ugyan „próféták”, akik megkísérelték a „tükröt” szemünk elé tartani, de megláttuk-e hibáinkat? Tükörbe néztünk-e önismeretünk érdekében? Mindazok, akik e kísérletekkel foglalkoztak, nem is lettek népszerűek. Nem, mert a csúnya ember nem szereti, ha tükröt tartanak az orra elé. Ez viszont semmit sem változtat a „csúnyaság” valóságán.
A történelem valóságáról írni nem hálás feladat, mert valaki mindig sértve érzi magát. De hát törekedtem-e valaha is nép­szerűségre? A valóság mindig jobban vonzott, mint e lidérces fogalom: népszerűség. Nem adtam fel a reményt, rendületlenül bízom a magyar „józan paraszti eszében”, a gon­dolkodóképességében. Bízom abban, hogy ez nem csak remény marad. Magyarságunk megmaradása miatt bízom ebben.
Igyekezetem szerint megkíséreltem a lehető legegyszerűbben megvilágítani néhány olyan kérdést, mely szerintem döntően hatott történelműnk alakulására. Ezért egy olyan területre kellett kitérnem, melyet még ma is évezredes „köd” takar. Ebből természetszerűen következett, hogy akarva, nem akarva Széchenyi óhajának szócsövévé váltam. Igyekezetemben el kellett jussak egy olyan területre, mely megítélésem szerint valóban a „nyavalya gyökérhelye”. S e gyökérhely-nézetem annyiban tér el Széchenyitől, hogy nem kívántam „megtámadni honfitársaimat”, csak a hályogot szeretném lefejteni szemükről, mert amit hályognak ítéltem, az lehet egyeseknek fájdalom.
Nem volt szándékomban történelmi adatokkal teletudományoskodni e kötetet és csak ott idéztem a forrás megjelölésével, ahol ez elengedhetetlenül szükségesnek mutatkozott.
Meggyőződésem, hogy a történelmet nem az adatok halmaza, de élő és érző emberek csinálták, így a történelem tanulmányozásához nem elegendők a száraz adatok, de „lélek” is kell hozzá.
Ha esetleg mások álmait e kötetben „megtéptem”, azt nem nihilizmusból cselekedtem, de a magyar történelem „kegyes” magyarázatai sohasem hatottak rám. Ösztönszerűen éreztem, hogy e magyarázatok nem az igazság kiderítésére törekedtek, de azok eltakarására. Ezért kerestem, kutattam, aminek eredményeként ez ösztönszerűség tudatosodott, míg végül VALLÁSOS MEGGYŐZŐDÉSSÉ vált.
Amit e kötet tartalmaz, azt a szó legszorosabb értelmében vett vallásos meggyőződésből írtam, magyari hitem szerint. Min­denki hisz valamiben. Én a magyarságomban hiszek, mint a számomra egyetlen elfogadható, megtartó erőben. De ez a hitem meggyőződésből fakad. Úgy vélem, mentes vagyok attól a ret­tenetes emberi hibától, melynek lényege:
„az okok nélküli hit.”
Hitemben a természetes, elfogadható okozat fajtám, a magyarság megmaradásának, mindent túlélésének az „oka”. Ez már természetesen következteti vallásomat is.
Állítólag „vallásszabadság” van. Ennek alapján élek is jogommal, amikor a következő oldalakon kinyilvánítom vallásos meggyőződésemet, „megvallom hitemet”.
A vallásszabadság alapján mindazok, akik felfogásomat, hitemet magukévá teszik, jogukban áll e hitfelfogást szabadon, mindenütt megvallani és terjeszteni.
E magyar hit isteni „sugallatának” engedve, annak alapállásából írtam le a tényeket.
Nem szándékoztam „népszerű, korszakalkotó felfedezéseket” leírni, de felvetettem egy pár gondolatot, mely régen a feledés homályába merült. Tankönyvnek sem szántam e munkámat, inkább beszélgetésnek. A meggyőződésem Féja Géza szavaival élve:
„Magyarország a szájalás meg az álmodozás klasszikus földje.”
Nemzeti megmaradásunk érdekében ezen pedig változ­tatnunk kell! E beszélgetések alapján, ha az olvasó is eljut arra a megállapításra, hogy „ezeréves haláltusa” után mégis létezik egy járható út megmaradásunkra, akkor e „tükörtartó népszerűtlenség” minden fáradozást megért. Akkor teljesítettem fajtámmal szemben kötelességemet! Évezredek történelmét nem lehet egy kötetben összesűríteni, de korszakalkotó történelmi irányt változtató pillanatokat lehet vizsgálni, mely „történelmi pillanat” valóságának meglátása irányt szabhat nemzetünk jövőjének. Úgy vélem, hogy számunkra régen elérkezett az idő az irányváltásra. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik iránykereső munkámban segítettek, tanítottak a sorok között a valóság felismerésére. Köszönet mindazoknak, akik lehetővé tették e kötet megjelenését. Sok mindenről szerettem volna még e kötet­ben szólni, amit helyszűke miatt nem tehettem. Bízom abban, hogy e témával kapcsolatban az önvizsgálat nem áll meg, hanem ellenkezőleg, csak most indul meg igazán.
E kötet mottójaként ennyit kívánok mondani:
„Nem elegendő alaptételeket kinyilatkoztatni, szándékokat bizonygatni, égbekiáltó igazságtalanságokat vádolni. Könnyű dolog az igazságtalanságok miatti felelősséget másokra hárítani, ha mi egyúttal nem látjuk, hogy mi magunk is mennyire benne vagyunk a felelősség szövevényében.”
De e felelősség másokra hárítása valóban tisztítja-e lelkiismeretünket?