S bár a Hallmark Ünnepeket sokan a hátuk közepére kívánják, mára szinte képtelenség megkerülni azokat. A sok konzumidióta ilyenkor hujjogva rohan a plázákba, hogy megvegyék a virágárusok és csecsebecsések karácsonyról visszamaradt szirszarjait. Rohannak a moziba valami szezonális, hollywoodi giccset nézni, jobb esetben közhelyes verseket írnak egymásnak és így tovább. Mindez, lássuk be, bájos, de persze fogalmuk nincs arról, hogy mit is “ünnepelnek”.
Mert láss csodát, “Szent Bálint napja” sem egyéb, mint hajdanvolt pogány ünnep, ami aztán sikerrel degradáltatott előbb ájtatos, keresztényi hancúrrá, majd a fogyasztói társadalom (karácsony utáni) legszentebb ünnepévé. De felejtsük el Feleim a cuki plüssmacikat, illatozó rózsákat, fémesen csillogó latex-lufikat, a csöpögős szerelmes leveleket, de még Szent Bálintot is! Ugyanis február közepén az emberek ősidők óta a termékenységet ünnepelték: ősi rítusok, pogány hiedelmek és vérbő szokások kapcsolódnak hozzá.
Az ókori Görögországban a január közepe és február közepe közötti időszak Gamelion hónapja volt: Zeusz és Héra szent frigyének hónapja. Ennek szellemében az emberek sem voltak restek, maguk is a szerelemnek és szexnek szentelték ezeket a heteket úgy Athénban, mint a többi görög városban.
A Bálint-nap körüli napokon az ókori Rómában, Pán ünnepét és a Lupercalia (vagy Februa) nevű ünnepet ülték meg a jó rómaiak, amit Lupercusnak, a termékenység istenének szenteltek, aki csaknem meztelenül, kecskejelmezben – egyes források szerint farkas jelmezben – jelent meg az ünneplők előtt. Ezeket az ősi eredetű pásztorünnepeket február 13-15 között tartották. Ilyenkor az emberek kecskéket áldoztak, ittak és mulatoztak, s a fesztivál csúcspontján (némi rituális borfogyasztás után) Lupercus papjai a leölt kecskék bőrét magukra terítve, kecskebőrből hasogatott szíjakkal rohangáltak végig a városok utcáin, és megcsapkodtak vele minden arra járót (hitük szerint ezzel segítve elő termékenységüket). Más források ugyanakkor azt említik, hogy nem Lupercus papjai, hanem a fiatal férfiak húztak farkas vagy kecskebőrt magukra, és ők csapkodták végig a népeket. Eztán el lehet képzelni Lupercalia éjszakáját egy ilyen bemelegítés után…
A kereszténység feltűnésével természetesen e mulatság is szisztematikusan nyúlatott le, rohamosan szelídítve ezek a rítusok: a Lupercalia és a többi termékenységi ünnep helyébe Valentinus, avagy Szent Bálint napja lépett. Valentinus személye körül sűrű homály ül a történelemben, mivel minimum három Szent Bálint esélyes az interpretált ünnep “ihletőjének” címére (egy római pap, egy püspök Interamma – a mai Terni – városából, valamint egy Észak-Afrikában meghalt keresztény szent), a többi eredetmagyarázatról nem is szólva. Bálint személye tehát máig nem azonosítható pontosan, azt azonban tudni lehet, hogy mikortól kötötték össze nevét a szerelemmel. A korai krónikákban azonban egyáltalán nem említenek semmiféle hasonló kapcsolatot, és a történészek szerint a későbbi verziók is vagy csak szimpla kitalációk, vagy utólag megírt történetek lehetnek. Ami bizonyos, hogy Szent Bálint ünnepe először I. Gelasius pápa idején, 498 körül esett február 14-ére. A történészek között abban is egyöntetű megállapodás van, hogy mindezt a Lupercalia ellensúlyozására rendelték el; illetve azért, hogy a két ünnep egybeolvasztásával az utóbbi átvegye a pogány szertartás szerepét. Imigyen csak egy dolog biztos a keresztény verzió esetében: az egyház itt is – csak úgy, mint a karácsony, a Szent Iván éjjele, a nyári napforduló vagy a húsvét esetében is – a pogány szertartások felülírására törekedett egy bizonyos Szent Bálint előtérbe helyezésével.
A Szent Iván éjszaka, és a téli napforduló története ismeretében ez egyáltalán nem egyedülálló a kor vallásai és hitvilágai fölött egyeduralomra törekvő kereszténység történetében. A kutatók szerint ekkortól ered az a szokás is (mely eredetileg szintén a Lupercaliahoz tartozott), hogy a fiatal szerelmesek nevük urnából való kihúzása alapján kerültek párba erre a napra. Ez utóbbira azonban konkrét forrás nem áll rendelkezésünkre, mindenesetre szimpatikus és szórakoztató szertartási emlékként marad fenn a pogány szellemek szívében.
Tehát annak ellenére, hogy napjainkban a Valentin-nap új keletű ünnepnek tűnik, nagyon mély és ősi kulturális gyökerekkel rendelkezik.
Fejleszegés és az átformálás veszteségén való kesergés helyett azonban jobb dolgunk is lehet. Ha nem tudsz valakit legyőzni, csatlakozz hozzá – vallották már évezredekkel ezelőtt is. Ezért a mintegy röpke évtizede ide importált modern, gügyögő Valentin-nap ünneplésének (február 14.) magyarítása Balassa Bálint által, mindenképpen figyelemreméltó, okos gondolat. Máskülönben tekintsünk lelkünk pogány mélységeibe, s élesszük újjá ezen kellemes ünnep nemes és ősi hagyományait. De alkalmas lehet e törekvés arra is, hogy a talán a XVI. században legnépszerűbb Bálint nevet Balassa Bálint mellett viselő akkori több ragyogó magyar reneszánsz személyre is felhívjuk a figyelmet, akik minthogy a Valentin-nap eredeti szelleme, szintén méltóak az utókor általi számontartásra, megbecsülésre.
A mai nap a szerelemé. S mint minden örökké tartó lelki kapcsolat, a szerelem is a testi vonzalommal kezdődik. Nincs ez másként az ősi hagyományokkal sem.
Boldog Lupercaliát!
(ellenkultura.info)
Mert láss csodát, “Szent Bálint napja” sem egyéb, mint hajdanvolt pogány ünnep, ami aztán sikerrel degradáltatott előbb ájtatos, keresztényi hancúrrá, majd a fogyasztói társadalom (karácsony utáni) legszentebb ünnepévé. De felejtsük el Feleim a cuki plüssmacikat, illatozó rózsákat, fémesen csillogó latex-lufikat, a csöpögős szerelmes leveleket, de még Szent Bálintot is! Ugyanis február közepén az emberek ősidők óta a termékenységet ünnepelték: ősi rítusok, pogány hiedelmek és vérbő szokások kapcsolódnak hozzá.
Az ókori Görögországban a január közepe és február közepe közötti időszak Gamelion hónapja volt: Zeusz és Héra szent frigyének hónapja. Ennek szellemében az emberek sem voltak restek, maguk is a szerelemnek és szexnek szentelték ezeket a heteket úgy Athénban, mint a többi görög városban.
A Bálint-nap körüli napokon az ókori Rómában, Pán ünnepét és a Lupercalia (vagy Februa) nevű ünnepet ülték meg a jó rómaiak, amit Lupercusnak, a termékenység istenének szenteltek, aki csaknem meztelenül, kecskejelmezben – egyes források szerint farkas jelmezben – jelent meg az ünneplők előtt. Ezeket az ősi eredetű pásztorünnepeket február 13-15 között tartották. Ilyenkor az emberek kecskéket áldoztak, ittak és mulatoztak, s a fesztivál csúcspontján (némi rituális borfogyasztás után) Lupercus papjai a leölt kecskék bőrét magukra terítve, kecskebőrből hasogatott szíjakkal rohangáltak végig a városok utcáin, és megcsapkodtak vele minden arra járót (hitük szerint ezzel segítve elő termékenységüket). Más források ugyanakkor azt említik, hogy nem Lupercus papjai, hanem a fiatal férfiak húztak farkas vagy kecskebőrt magukra, és ők csapkodták végig a népeket. Eztán el lehet képzelni Lupercalia éjszakáját egy ilyen bemelegítés után…
A kereszténység feltűnésével természetesen e mulatság is szisztematikusan nyúlatott le, rohamosan szelídítve ezek a rítusok: a Lupercalia és a többi termékenységi ünnep helyébe Valentinus, avagy Szent Bálint napja lépett. Valentinus személye körül sűrű homály ül a történelemben, mivel minimum három Szent Bálint esélyes az interpretált ünnep “ihletőjének” címére (egy római pap, egy püspök Interamma – a mai Terni – városából, valamint egy Észak-Afrikában meghalt keresztény szent), a többi eredetmagyarázatról nem is szólva. Bálint személye tehát máig nem azonosítható pontosan, azt azonban tudni lehet, hogy mikortól kötötték össze nevét a szerelemmel. A korai krónikákban azonban egyáltalán nem említenek semmiféle hasonló kapcsolatot, és a történészek szerint a későbbi verziók is vagy csak szimpla kitalációk, vagy utólag megírt történetek lehetnek. Ami bizonyos, hogy Szent Bálint ünnepe először I. Gelasius pápa idején, 498 körül esett február 14-ére. A történészek között abban is egyöntetű megállapodás van, hogy mindezt a Lupercalia ellensúlyozására rendelték el; illetve azért, hogy a két ünnep egybeolvasztásával az utóbbi átvegye a pogány szertartás szerepét. Imigyen csak egy dolog biztos a keresztény verzió esetében: az egyház itt is – csak úgy, mint a karácsony, a Szent Iván éjjele, a nyári napforduló vagy a húsvét esetében is – a pogány szertartások felülírására törekedett egy bizonyos Szent Bálint előtérbe helyezésével.
A Szent Iván éjszaka, és a téli napforduló története ismeretében ez egyáltalán nem egyedülálló a kor vallásai és hitvilágai fölött egyeduralomra törekvő kereszténység történetében. A kutatók szerint ekkortól ered az a szokás is (mely eredetileg szintén a Lupercaliahoz tartozott), hogy a fiatal szerelmesek nevük urnából való kihúzása alapján kerültek párba erre a napra. Ez utóbbira azonban konkrét forrás nem áll rendelkezésünkre, mindenesetre szimpatikus és szórakoztató szertartási emlékként marad fenn a pogány szellemek szívében.
Tehát annak ellenére, hogy napjainkban a Valentin-nap új keletű ünnepnek tűnik, nagyon mély és ősi kulturális gyökerekkel rendelkezik.
Fejleszegés és az átformálás veszteségén való kesergés helyett azonban jobb dolgunk is lehet. Ha nem tudsz valakit legyőzni, csatlakozz hozzá – vallották már évezredekkel ezelőtt is. Ezért a mintegy röpke évtizede ide importált modern, gügyögő Valentin-nap ünneplésének (február 14.) magyarítása Balassa Bálint által, mindenképpen figyelemreméltó, okos gondolat. Máskülönben tekintsünk lelkünk pogány mélységeibe, s élesszük újjá ezen kellemes ünnep nemes és ősi hagyományait. De alkalmas lehet e törekvés arra is, hogy a talán a XVI. században legnépszerűbb Bálint nevet Balassa Bálint mellett viselő akkori több ragyogó magyar reneszánsz személyre is felhívjuk a figyelmet, akik minthogy a Valentin-nap eredeti szelleme, szintén méltóak az utókor általi számontartásra, megbecsülésre.
A mai nap a szerelemé. S mint minden örökké tartó lelki kapcsolat, a szerelem is a testi vonzalommal kezdődik. Nincs ez másként az ősi hagyományokkal sem.
Boldog Lupercaliát!
(ellenkultura.info)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése