"Antisemitizmus-e a Hungarizmus?" - lapszemle 1937-ből

/Eredetiben itt./

Győri Nemzeti Hírlap, 1937. május 2.

A legutóbbi időket találóan nevezik az izmusok korának. Lépten-nyomon találkozunk ugyanis az izmussal, de talán ezek között is leggyakrabban az antisemitizmussal. A körúti sajtó hasábjai azok a tökéletesen működő visszhangok, amelyek százszor és ezerszer reflektálják ezen bűvös igét, minden egyes alkalommal, ha úgy érzik, hogy az Ország többsége valamilyen egyöntetű elhatározásra jutott. Minthogy ez a visszhang a legutóbbi időben mind gyakoribbá válik, érdemes egy kissé foglalkozni is vele. Aktuálissá teszik ezt a legutóbbi napok politikai eseményei is úgyannyira, hogy a napi politikától távol álló ember is kénytelen róla tudomást szerezni.

Nézzük, mi a dolog lényege? A körúti sajtó s az akköré csoportosuló olvasótábor miért is használja e védekező jelzőt? — Azért, mert azt látja, hogy végre valami történni készül az ország 94%-át kitevő nem semita lakosság érdekében. Tiltakozik preventívé, mert félti a még várható profit elmaradását, fél, hogy az esetleg öntudatára ébredt keresztény polgárság kiszolgáltatottsága és lerongyolódottsága megszüntetése érdekében végre egymásra talál, egységbe szerveződik s egyesült erejére támaszkodva, létérdekét törvényes eszközök igénybevételével biztosítani akarja, s ha akarja — tudni is fogja.

A nem semita polgárságnak ugyanis legnagyobb baja a széttagoltsága, mely ily módon — bármilyen számbeli többségben van is, — érvényesülni képtelen. Vele szemben mindössze 6%-nyi zsidóság áll, amely — miként a miniszterelnök szegedi beszédében jól jegyezte meg — „ösztönös üzleti mohóságával”, sőt gyakran „esetleg törvényellenes és káros üzelmeivel” nagyszerűen megtalálta azt az utat, melyen haladva „még ezen magas arányszámot is jóval meghaladóan jutott érvényesülésre a gazdasási életben”.

Igen, „tagadhatatlan, hogy Magyarországon a zsidó lakosság arányszáma nagyobb, mint a legtöbb más országban” — de ez egymagában még nem volna elegendő ok arra, hogy, ma a 6%-nyi faji kisebbség sajátíthassa ki magának a 94% lakosságot megillető gazdasági hegemóniát és az ezen keresztül megvásárolható látszat kultúrfölényt.

Az ország 94%-nyi nem semita lakossága formálisan kiszolgáltatottja a 6%-nyi kisebbségnek, s a gazdaságilag tönkrement keresztény polgárság lassanként nemcsak vagyoni, de erkölcsi talaját is elveszíti lábai alól.

Kérdezem én, vajjon beszélhetünk-e antisemitizmusról akkor, amikor a többségi polgárság önvédelmi küzdelemre szervezkedik a ma már hál’ Istennek produktív eredménnyel működő „Baross-Szövetségben”? Vagy mi másnak nevezhető, mint önvédelmi berendezkedésnek a szövetkezeti tömörülés, amilyen pl. a „Hangya” is?, amely hivatott az őslakosságot megvédelmezni azoktól, kik „hazánkat úgyis többnyire csak átvonulási és gazdasági vadászterületnek tekintik”.

Miért nevezik antisemitáknak azon egyetemi polgárokat, akik a törvényben lefektetett „Numerus Clausus” védelmére néha hatásosabb önvédelemre szánják magukat?

Miért nem emelik fel tiltakozó szavukat azon terpeszkedések és aránytalan meggazdagodások ellen, mikor semita fajtestvéreik alig egy-két év alatt kis kapualji árusítóból hatalmas üzletházak, gyárak tulajdonosaivá, s ez által aránytalan gazdasági javak élvezőivé válnak? Mondják meg, hogy jöhettek létre ilyen vagyon-halmozódások a semmiből, éppen a gazdasági dekonjunktúra idején, akkor, amikor az ország keresztény lakossága az adók és nyomor terhe alatt roskadozva a lét és nem-lét problémájával küzd. Miért nem tiltakoznak ezen érthetetlen meggazdagodások ellen és miért nem keresik ezekben az egyenlőséget? Azért, mert ez a fajta javát szolgálja, éppúgy, mint az a kép, melyet ezen üzletházak nyújtanak. Ha ugyanis benézünk ezen üzletházakba, azt tapasztaljuk, hogy a vásárlóközönség arányszáma megfelel a 94:6%-nak, míg az alkalmazottaknál az arányszám legjobb esetben 6:94-hez. Itt tehát megértik, és szívesen látják a 94%-ot, mert a profitot biztosítja, de ha az a 94% a jogait reklamálja, már antisemita!

Értjük és tudjuk jól, miért e vak lárma. De éppen, mert tudjuk az okot, a célt sem szabad szemünk elől téveszteni. Az eszközökben a mutatottakat kell magunkévá tennünk még akkor is, ha véletlenül antisemitának tartanak is miatta bennünket.

De vajjon antisemitizmus-e ez? Miért mindjárt a nagy tiltakozás, ha a keresztény polgárság azt igyekszik sajátjává tenni, amit eddig a túlsó oldalon állók nemcsak érdemnek, hanem egyenesen kötelességnek minősítettek: a faji szolidaritást, a szoros összetartást. Mert hisz csak nem lehet bűn az egyik oldalon az, ami erény a másikon. Már pedig a 94%-nyi nem semita polgárság nem akar egyebet tenni, csupán egymás támogatására szervezkedni, egymásnak kezet nyújtva megvédeni jogait.

Mert ugyebár „nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy zsidó kérdés nincs, amikor mindenki érzi, hogy van”. S ha van, el kell azt intézni, mert különben a „zsidókérdés állandóan irritálja a magyar társadalmat”. Ezt a leghivatottabb tényező, a kormányelnök állapította meg. Meg is indokolja az okot, amikor azt mondja, hogy: „a törvény előtti egyenlőség azonban nemcsak igényt jelent, a személyi és vagyonbiztonság tekintetében, hanem jelenti azt is, hogy a törvényeket mindenkinek meg kell tartani és azok kijátszásától tartózkodnia kell — még az üzleti életben is”.

A megállapítás súlyos, de egyben mementó is! A kormányzat legfelelősebb tényezője is szükségét látja annak, hogy az ország lakosságának életfeltételei biztosítassanak és megvédessenek törvényes eszközök által is. Mit jelent a kormányelnök nagy horderejű megállapítása? Antisemitizmussal talán még sem merné senki vádolni. Mert valóban nem az, — hanem tiszta HUNGARIZMUS. Fajtája életének biztosítása a törvény erejével. S ez a hitvallása egyik legnagyobb államférfiúi érdeme, mert meglátta azt az utat, amely az egyedül helyes ahhoz, hogy az ország lakosságának megbillent lelki egyensúlyát helyre állíthassa, s visszaállítsa azt az állapotot, amely egy nép fejlődésének és fennmaradásának előfeltétele. Megerősíteni fajtáját, visszaadni önbizalmát, elhivatottságának öntudatát és felvirágzását; s ezzel biztosítani életerejét az elkövetkezendő újabb 1000 esztendő feladataira.

Hát bűn az, ha a magyar úr akar lenni újra a saját portáján, ha meg akarja tartani faji sajátosságait, ősei erkölcsét, ha nem hajlandó fejét egy 6%-nyi kisebbség jármába hajtani? Antisemitizmus-e ez, vagy Hungarizmus, — magyar faji öntudat? Ehhez azonban nem elegendő egy kormányzati jóindulat, nem elegendő a törvény szigora, ehhez több kell!

Kell ehhez az egyéni öntudatosság, szükséges a becsületes megszervezettség, kell az egymás támogatásának önzetlensége. Kell egy nagyszerű faji összefogás, amelyre éppen a zsidóság szolgáltatja a legjobb példát. Ezt kell követnünk a gyakorlati életben. Ha a magyar tisztviselő magyar iparosnál dolgoztat, a keresztény kereskedő ügyes-bajos dolgában keresztény ügyvédhez fordul, ha a jegyző magyar szeretettel segíti tanácsaival a föld verejtékező magyar népét, a tanító keresztény magyar öntudatot nevel a gondjaira bízott ifjúságba, ha a földbirtokos egészségét keresztény orvosra bízza, ha a pap, a katona, szegény és gazdag testvért lát egymásban, ha a munkás a saját becsületes keresztény magyar testvérébe veti hitét és bizodalmát, akkor senki sem vádolhatja antisemitizmussal, legfeljebb hungarizmussal. Amely nem bűn, hanem erénynek kell hogy tisztelje még az ellenfél is.

j. s.

(Kuruc.info)