Az elmúlt húsz év szellemi mozgásainak egyik ma már legendás előharcosa volt a Hunnia c. folyóirat. A múlt század kilencvenes éveinek elején már mindenről írtak ebben a lapban, amit ma már sok ún. hivatalos lap (Magyar Fórum, Magyar Demokrata, Magyar Nemzet stb.) is megfogalmaz, legyen az magyar őstörténet, nemzeti sorskérdések, jobboldaliság, holokauszt stb. De a kezdet, a tabudöntések mindenképpen a Hunnia (és a szintén akkori Szentkorona) érdeme. E lap egyik szerkesztője volt Bognár József.
K.: Ha az írásaidat olvasom, feltűnő bennük a magas fokú tájékozottság a történelemben, filozófiában, a vallásokban. Honnan ez a felkészültség?
B.J.: A teológiától kezdve a filozófián és a gyógypedagógián keresztül az iranisztikáig sok mindent tanultam. De a legfontosabb az, hogy ötéves korom óta állandóan olvasok, ez a kedvenc szórakozásom. Egy idő után pedig meg kell tanulni szelektálni. Az ember ennek birtokában már néhány sor elolvasása után látja, hogy értelmes vagy hülyeség, amit olvas.
K.: Több száz írásod jelent meg az elmúlt húsz évben, de önálló könyved nincs. Pedig ha arra gondolok, hogy némelyek szerint, akik jól ismernek, te vagy a mai magyar jobboldal csendes spiritus rectora, akkor ez kicsit érthetetlen. Arról nem beszélve, hogy te hoztad be először vagy újra a magyar köztudatba Padányi Viktort, Istóczy Győzőt, Milotay Istvánt, elindítottad a Pannon Frontot, az európai új jobboldal főideológusát, Alain de Benoist-t, akinek két könyvét (Jézus és testvérei. Gondolatok a vallásról és a hitről, 2005; Hogyan lehetünk pogányok?, 2008) is kiadtad Gazdag Istvánnal. És nem utolsósorban te fogalmaztad meg a legvilágosabban és elsőként nálunk a jobboldaliság fogalmát. Ahogy egyáltalán nem tiltakozol, ha "pogánynak" nevez néhány katolikus püspök.
B.J.: Mert az vagyok. Nálunk
a "pogány" kifejezésnek rendkívül rossz a kicsengése, pedig eredetileg csak annyit jelent, hogy vidéki. A IV. században hatalomra jutott keresztények mint városi gyökértelen, kozmopolita ideológia képviselői a más kultuszokhoz kötődőket nevezték lenézően így, kb. a mai mucsai vagy maradi szó értelmében. A kereszténység egyébként mindent pogánynak nevez, ami nem ő. Így pogány volt Arisztotelész, Hippokratész, Archimédesz, Püthagorasz, aztán Szophoklész, Pheidiász, Cicero stb. stb. De uralomra kerülésük után, mint pogány dolgot tiltották be a színházakat, szüntették meg másfél ezer évre az olimpiákat, gyújtották fel a könyvtárakat, pusztították el a templomokat stb. De ez régen volt. Aztán sok évszázados pusztítás után rájöttek a pápák, hogy ha nem jön a megváltó, addig élni is kell, lehetőleg minél jobban. Na, itt kezdődik a reneszánsz, és az emberi élet normalizálódása térségünkben. De a magyar kultúra nagy része is a kereszténység ellenében virágzott fel. Gondoljunk csak irodalmunkra. Csokonai, Petőfi, Arany, Vörösmarty, Mikszáth, Katona, Kosztolányi, majd napjainkban Németh László, Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, Határ Győző, Nemes Nagy Ágnes és sokan legnagyobbjaink közül úgy írnak, mintha nem is lett volna kereszténység. Egyszerűen nem érdekli őket. Bár némelyiknek a gondolkodásán azért érződik. Mert ha lelkileg el is szakadt tőle, de tudatilag nem sikerült.
Egyébként a "pogány" az én olvasatomban csak annyi jelent, hogy magyar és nem keresztény.
K.: Másként gondolkodik egy "pogány", mint egy keresztény?
B.J.: Feltétlenül. Az előbb felsoroltak egy része inkább csak ateista volt, és nem klasszikus értelemben "pogány". Tehát ezt itt árnyalni kellene. És azt is tudni illik, hogy egy marxista vagy egy liberális gondolkodása közelebb áll egy keresztényéhez, mint egy ún. pogányéhoz. Hiszen ők csak szekularizálódott keresztények. Miben áll a különbség egy pogány és egy keresztény között? Elsősorban az isten(ek)ről való gondolkodásban. A keresztény isten a világmindenség (kozmosz) fölött áll, és ő szabja meg annak törvényeit. Tehát törvényhozó.
A "pogány" istenek ugyanúgy részei a kozmosznak és alá vannak rendelve neki, mint mondjuk az emberek. Tehát legjobb esetben csak törvénybeteljesítők. A keresztény isten (monoteizmus) birtokolja az igazságot, a pogány istenek (politeizmus) az igazság számtalan megjelenési formáját mutatják. A keresztény isten meg akar váltani "eredendő" bűnünktől.
A "pogány" felfogás szerint bűntelenül születtünk.
Tehát nincs szükség megváltásra. A kereszténységnek tanítása, dogmái, hittételei vannak. A pogányt ilyen tanítások nem kötik, úgy és annyit áldoz isteneinek, amennyit és ahogy akar. Toleráns. Annyi istent fogad el minden ember, amennyit csak akar. A pogányságnak nincsenek eretnekségei. A kereszténység a gyengeséget hirdeti, a pogány az erőt. A monoteizmus a totalitárius gondolkodás kezdete. Megjelenésével kezdődtek a vallásháborúk, amelyeket az ókor még nem ismert. Érdemes megjegyezni, hogy az ókori akadémiákon, például Athénban még nem volt teológia. Nem tartották tudománynak az istenekről való vélt tudást. Az istenekről való beszédet sokkal inkább a költészet részének tekintették, semmint holmi száraz és unalmas, kötelező skolasztikának. A kereszténységnek formaváltozott, nyilvánvaló folytatásai az elmúlt évszázadok ideológikus harcai. Legyenek azok a jakobinizmus vagy a kommunizmus, illetve a nácizmus vagy a liberalizmus érdekében. A pogány ember tudja, hogy a világ hierarchizált, értékcentrikus. A kereszténység kezdte az egyenlősítést. Onnan egyenes út vezet a mai nivellálódott világhoz, például a Pepsi-szigethez. Ezt látni kell. Egyébként van egy elterjedt tévedés, hogy a monoteizmus zsidó eredetű. Ez nem igaz. A zsidók sohasem hirdették, hogy csak az ő istenük az egyetlen. A tízparancsolat is azt mondja, hogy neked, zsidó, csak én legyek a te istened. Ott sem tagadják más istenek létezését. Ezt nem monoteizmusnak, hanem henoteizmusnak nevezik, amely kizárólagosságot jelent, de nem tagadja más isten létezését. A monoteizmust a keresztények találták ki, mikor elkezdték Platónt (egy romlott pogányt!) olvasni. Majd az ott tanultakat visszavetítették az Ószövetségre, a szemfüles zsidók pedig rábólintottak. Így lett Jehovából, egy törzsi istenből, az egyisten.
K.: Ez így eléggé mellbevágó.
B.J.: Pedig csak szakmai közhelyeket mondtam. De sajnos nálunk ezt a kérdést őszintén nem illik megközelíteni. Sokan pedig szeretnek érzékenykedni, ha valaki megkérdőjelezi minden alapot nélkülöző rögeszméiket.
K.: Egy hónapja jelent meg Homonnay Ottó János Rideg valóság c. könyve. Miért tartottad fontosnak, hogy megjelenjen?
B.J.: Sajnos, nincs magyar történetírás. Nincs olyan mű, amely rólunk és környezetünkről szólna, s a mi szempontjaink szerint tárgyalná e kérdéseket. Van nálunk keresztény történetírás, van marxista, liberális és saját értékrendszerük alapján mérnek meg minket, csak magyarcentrikus nincs. Homonnay e könyve ezt a bezártságot töri meg. Magyar szemmel nézi történelmünket. A nemzet erősödése vagy gyengülése a mérce történelmünk minden eseményének megítélésénél, és e tény jogosan igen gyenge bizonyítványt állít ki elmúlt keresztény ezer évünkről. Homonnay könyve csak egy szükséges irányjelző. Bőven volna még tennivaló e téren.
A keresztény ideológia, miként a liberális vagy a marxista, olyan ténylegesen nem létező problémákat vet fel, amelyek nélküle a valóságban nem léteznek. Ilyenekkel bíbelődünk lassan ezer éve. Idegen érdekek kiszolgálására fecséreljük ezer éve energiánkat. Eltakarjuk a valóságot.
K.: Mondanál példát?
B.J.: Például a szexualitás. A kereszténység egy aszexuális, prűd ideológia. A szüzességet reklámozza, holott a születés, a teremtés az igazi misztérium. Két ember egyesüléséből létrejön egy harmadik. Hát van ennél nagyobb csoda? Ehhez képest smafu bármiféle könnyező madonna kép. Tetszik, nem tetszik, a "pogány" világban Rómától Sumériáig a templomok többsége egyben bordélyház is volt. A szex a legnagyobb misztérium. Ezt tagadni szűklátókörűség. A valóság eltakarására jó példa a
Babba Mária-kultusz. Végre van egy eredeti magyar istennőnk vagy tündérünk. De felőlem nevezhetik boszorkánynak is, és akkor hozzábiggyesztik a Szűz Máriát. Egy olyan istennőhöz, aki vagy szépségével vonzott, tehát erotikus lény volt, vagy termékenységével. És ezt összemossák egy szűzzel, aki csak egyszer szült, egyke, és ennek hódolunk. Ez
Babba lényegének meghamisítása. Babba eredetileg vagy egy férfiakat megbűvölő boszorkány volt, vagy maga a termékenység, egy Magna Mater, csak éppen nem a szüzesség szimbóluma.
Más. Az ifjúság védőszentje az a Szent Imre, aki szűzházasságban élt! Egy trónörökös! Akinek legfőbb érdeme, hogy „tiszta” maradt. Holott neki nyakra-főre utódokat kellett volna gyártania. És akkor c
sodálkozunk, hogy fogy a magyar nép. Talán a példaképeket kellene kicserélni.
K.: Tehát a közelmúltunkban vannak a hibák, nevezzük nemzeti bűnöknek.
B.J.: Utólag, ha már a tényeken nem tudunk változtatni, legalább a gondolkodásunkat igazítsuk vissza a valósághoz. Homonnay is erre gondol. Vizsgáljuk meg a múltbeli cselekedeteinket.
K.: Magyarországon ma virágzik a múltkutatás. Számtalan ember foglalkozik őstörténetünkkel.
B.J.: Valóban vannak, csak ők már többnyire nem élnek. De komoly életművet hagytak hátra.
K.: Kikre gondolsz.?
B.J.: A maiakat hagyjuk. Nézzen mindenki önmagába és döntse el, hol áll. Mindenekelőtt
Magyar Adorjánra, aztán Götz László, Padányi Viktor, Zajti Ferenc. De ne írjuk le László Gyulát vagy Bóna Istvánt se. Ők, ha álmodoztak, akkor is magyar szellemben, magyar lélekkel tették. Nem becsülöm azokat, akik mások múltját akarják kisajátítani. Törődjünk a sajátunkkal. Az ő útjukat kellene folytatni.
K.: A közéletben, legyen az konzervatív, liberális vagy balos, teljesen egységes Szent István-kultusz van. Nem furcsa ez?
B.J.: Nem. Hiszen a
Szent István-kultusz múltunk újkori meghamisítása, és csak alig háromszáz éves. Múltunk meghamisítása pedig mindegyik idegen gyökerű politikai irányzat érdeke. A középkori Magyarországon Szent László- kultusz volt. Nagy Lajostól Rudolf királyig aranypénzeinken Szent László ábrázolták. Ő Nagy Lajosnak éppen úgy, mint Zsigmond királynak a lovagi példaképe volt. A Vazul-ág kiirtására törekvő István abszolút negatív személynek számított az Árpádok idején. Halála után, jó száz évvel később Könyves Kálmán az első király, aki szintén Fehérváron, a „családgyilkos” mellé temettette el magát. Szent Istvánról nincsenek mondák-mesék, mint Lászlóról. A nép számára is taszító volt. Jellemző, hogy az egész Árpád-kor nem tud az Intelmekről, amit különben csak a XV. században „találtak meg” Bécsben a Habsburgok. Hitelességét az teszi kétségessé, hogy nyelvezete nagyrészt XII. századi latin, és szövegének a legminimálisabb magyar vonatkozása sincs. A szakemberek szerint valahol a Rajna mentén írták egy tartományi úr (burgundiai, lotharingiai?) trónörökösének.
K.: Mikor került előtérbe István személye a közéletben?
B.J.: Szinte napra pontosan megmondható. Buda 1686-os visszafoglalása után Lipót új legitimációt akart Magyarországon megnövekedett hatalma és uralma biztosítása érdekében. Vagyis
Habsburg–találmány az egész Szent István-kultusz. Persze mi úgy tanultuk, hogy Istvánt már Szent László idején szentté avatták.
A baj csak az, hogy azt nem fogadta el a katolikus egyház, lévén, hogy a szentté avatás pápai privilégium. Az itteni avatás pedig csak egy kis helyi zsinatolás volt. Lipót nyomására avatták hivatalosan szentté Istvánt 1693-ban. XI. Ince pápa unokaöccse, egy Odescalchi pedig ekkor lett szerémi herceg is óriási birtokokkal, nyilván puszta véletlenségből. Mária Terézia alatt aztán kiteljesedett a kultusz. És ahogy az lenni szokott, ennek igazolásaképpen éppen ekkor, amikor kellett, „megtalálták” a szentjobbot Dalmáciában, amely addig a kutyának sem hiányzott hétszáz éven át. A mesét pedig az elmúlt háromszáz évben írták hozzá „legnagyobb” történészeink. És a vicc az, hogy ezt ma is tudják a történészek, csak azzal hárítják el a felelősséget, hogy ne „bolygassunk ilyen régi dolgokat”. Tehát nemzeti múltunk meghamisításában ezért közös a nevező hivatalos politikai életünkben az összes konformista résztvevőnél.
K.: Te írtad le már többször, hogy a politikában semmi sincs ingyen. Mindenért fizetni kell, és mindennek ára van. Hálát pedig ne várjunk.
B.J.: Így van. Nincs is ezzel semmi baj. Csak ne hazudjunk a történésekről, főleg ne magunknak. A magyarság még soha semmit nem kapott ajándékba. De mégegyszer mondom: ez nem baj. Csak legyünk ennek tudatában, és eszerint gondolkodjunk s cselekedjünk. Sajnos ezer éve játsszuk a történelem balekja szerepét. Miként még ma is. Megértésre, elismerésre, szeretetre vágyunk. De ilyen senkinek sem jár, senkitől sem. Ezért időnként csak lesajnáló vállveregetés jár a balekoknak. Ezt az elmúlt húsz évben Antall éppen úgy megkapta, mint Horn, Orbán vagy Gyurcsány. Mert egytől-egyig szánalmas a produkciójuk nemzeti szempontból, de sikeres liberális, konzervatív vagy más ideológiai nézőpontból. Azok a politikusaink voltak a legnagyobbak, akiket a kortársaik gyűlöltek, nem dicsértek. Utoljára Mátyás királyt és Bethlen Gábort. Nem is tudták őket kihasználni, megvezetni mindenféle ideológiai katyvasszal. Ez volt a legnagyobb „bűnük”. A kereszténység védőbástyája voltunk, mondogatjuk, és sértve érezzük magunkat, hogy ezt a Nyugat sohasem méltányolta. Pedig mi hűségesek voltunk az önfeladásig saját érdekeink helyett. Bezzeg a francia királyok mindig büszkén hirdették, hogy ők a legkeresztényibb uralkodók, de mindig volt annyi pragmatizmus bennük, hogy akár a pápák ellen is szövetkeztek a törökökkel, ha érdekük úgy kívánta. Egyébként a pápák is: VIII. Orbán pápa például a protestáns svédekkel is szövetkezett a katolikus Habsburgok ellen.
K.: Sok nép lett Európában keresztény, néha még nagyobb tömegmészárlások által, mint mi. Mégse süllyedtek ekkorát.
B.J.: A dolgokat válasszuk ketté. A modern nihilizmus, nivelláció egyértelműen keresztény gyökerű. A platonista eredetű, de keresztény ideológiával felturbózott és popularizált metafizika eredménye. Az Európát sújtó hanyatlás tehát szükségszerű, mi csináltuk magunknak. Ezt a témát inkább hagyjuk most, mert messzire vezetne. A magyarság és a kereszténység kapcsolata javarészt egyedi. Ne beszéljünk most arról sem, hogy
Vajk-István hány ezer magyart gyilkoltatott le német zsoldosaival, hagyjuk a kultúrairtást is. A lényeg az, hogy túléltük. Aztán jött a reformáció. Mi szeretünk azzal büszkélkedni, hogy a tordai országgyűlés (1568) volt az első a keresztény Európában, amely viszonylagos vallásszabadságot hirdetett, és hogy ez persze milyen haladó dolog volt. Csak arról feledkezünk meg, hogy az addig egységes, lassanként katolikussá váló magyar lélek hivatalosan is négyfelé (katolikus, luteránus, kálvinista, unitárius) szakadt. Akkor, amikor a török és a Habsburg miatt egységes fellépésre lett volna szükség, mi magunk osztottuk fel magunkat a „toleranciánkkal”. Az egyetelen kizárólagosságra törekvő ideológiából négyet legalizáltunk. Nem az a baj, hogy katolikusból protestánsok lettünk, hanem hogy a nemzet egy része nem lett az. Megosztottuk addigi lelki egységünket. Széttöredeztünk. A következő évszázadok katolikus-protestáns ellentétekkel terhelődtek meg. Ezért nem tudtunk a Habsburgokkal szemben sem keményebben fellépni. A protestánsok ráadásul katolikusellenességük miatt mindig biztos menedékre és szövetségesre leltek a török hódoltsági területeken. Vagy gondoljunk arra, hogy miközben a legtöbb végvári katona Mohács után protestáns lett, papjaik a várakban éhező, fázó, családjukat védő katonákat azzal szórakoztatták Luthert követően prédikációikban, hogy a „török isten büntetése bűneikért”. Vagyis szegény katonáknak miközben hazájukat, földjüket védték, papjaik még azzal is rontották közérzetüket, hogy isten ellen cselekednek, ha védik váraikat. Ilyen lelki nyomás alatt védték a hazát. Nem tisztem és nincs is kedvem védeni a Habsburgokat, de a protestáns papok vallási sérelmeikből csináltak nemzeti, kuruc-labanc ellentétet. Ennek a vallási alapú megosztottságnak a nemzetre vonatkozó ballasztjait hordozzuk ma is magunkkal, kulturális és szellemi téren egyaránt.
Tehát vagy katolikusnak kellett volna maradnunk, vagy az egész nemzetnek protestánssá lennie. De ide is, meg oda is állni, a nemzet lelkét feldarabolni, ez tragikusan nagy tévedés volt. Ezt a tordai határozatot nevezhetjük korai liberalizmusnak is, amely mint a liberalizmus általában, nemzeti pusztulásunkat segítette elő. Az ilyen törekvéseket más keresztény államokban véresen leverték, és éppen nemzeti, hatalmi okokból. Nekünk a nemzeti lélek megosztása nagyobb csapás, mint Mohács.
K.: Mi az oka annak, hogy ez a véres hatalmi központosítás nálunk nem így volt? A Habsburg-uralkodók sem léptek fel olyan keményen nálunk, mint Ausztriában vagy Csehországban.
B.J.: Ennek elsődleges oka a Habsburg–birodalom állandó bizonytalan helyzete volt. Erdélyt pedig a török mindig megvédte. De még egyszer mondom: a Habsburgok nem nemzeti alapon politizáltak. Tehát a katolikus magyarokkal semmi bajuk nem volt. És a Rákóczi-szabadságharc idején már újra katolikus többségű volt az ország. Tehát a vallási alapú rendi ellentéteknek már sokkal kisebb volt az ezt kihasználni törekvők tábora. A Tenkes kapitányának lázadó, hazafias kuruc világa csak a mesékben létezett. A Rákóczi-szabadságharc a nemzet nagy részének érdektelensége mellett, végzetes katonai gyengesége miatt bukott meg. Nyolc nagy csatája közül hetet simán elvesztett. Az utolsó, a romhányi úgy lett „döntetlen”, hogy a tizenkétezer kuruc nem bírt el a háromezer labanccal, akik még az ágyúikat is elvették tőlük. Ennek ellenére mi nyertük meg a Szatmári békét, köszönhetően mindenekelőtt Pálffy Jánosnak és Károlyi Sándornak. Az pedig, hogy e háborúkban igazán nagy népirtások nem következtek be, azt én a magyar nép hagyományos „vallástalanságának" tudom be.
K.: Ezt hogy érted?
B.J.: Ezt jó száz évvel ezelőtt már Prohászka Ottokár is megírta, amikor arról beszélt, hogy a magyar kultúrában nincs „hitvalló” irodalom. Persze vannak keresztény hívők az írók és költők között is, de nincsenek Avilai Terézek, Szent Ágostonok és más fanatikusok. Például Pázmány Péter ilyen jellegű írásaiban sincs semmi „beájulás”, egzaltált látomások, mint mondjuk a németeknél, spanyoloknál, franciáknál, csak józan paraszti gondolatok. Oda viszonylag ritkán süllyedtünk az elmúlt ezer évben, hogy hitbéli kérdésekben fanatikusan gyilkoljunk. Vagyis ez is magyar tulajdonság, ezzel is kezdeni kellene valamit. Persze pozitív értelemben. Szegény II. Endrét még beugrasztották a papok egy keresztes hadjáratba, de ő azt inkább dinasztiája terjeszkedése érdekében használta ki. A mohamedánokat kerülte, mint a pestist. Később pedig inkább magunkat védtük a mohamedánok ellen, nem vallásháborúztunk. Ezt még Zrínyi Miklós is megírta a töröknek.
K: Ez a magyar tolerancia nem keresztény eredetű tulajdonság?
B.J.: Nem. A vallásháborúk nem ezt mutatják. Az igazság kizárólagos birtoklásának a rögeszméje sem. Főleg nem a XVII. században, de még ma sem. Elég csak egy katolikus misét meghallgatni. Ha „frusztrált pogány” lennék, a bicska is kinyílna ilyenkor a zsebemben. Vagy nézzünk utána a médiában, hogy miket művelnek ma is a keresztény misszionáriusok Nepálban, Kínában, Vietnamban vagy Indiában. Miért keverik a sz...t ezekben a kereszténységnél sokkal régebbi kultúrákban? Ez a magyar tolerancia szerintem nomád, keleti örökségünk. Azok toleránsak hitbeli kérdésekben, de szívesebben mondom azt, hogy közömbösek. A magyar közéletben, kultúrában, irodalomban nincs vakbuzgóság, legalábbis az első vonalban nincs. Nyitottak vagyunk az ideológiákra, de meghalni értük nincs kedvünk. És ez jó. Meghalni a hazáért, a családért szoktunk és kell, nem az idegen érdekeltségű vallás(ok)ért Ezt valamiképpen mindig is éreztük, csak sajnos nem tudatosult bennünk.
K.: A csángók románosításában milyen szerepe van a katolikus egyháznak?
B.J.: Meghatározó. Ők kezdték már a XVII. század elején, mikor magyar papok helyett először olasz jezsuitákat küldött oda a pápa. A
céljuk az, hogy az ortodox román tengerben legyenek katolikus románok, és ehhez asszisztál lelkesen a magyarországi és az erdélyi „magyar” katolikus egyház. Ma már arra hivatkozik a gyulafehérvári érsek (Jakubinyi), hogy a csángók románul imádkoznak, és ezt mi „ne zavarjuk meg”. Érdekes, hogy úgy
húsz-huszonöt éve nálunk a katolikus egyház elkezdett cigány nyelven prédikálni, olyan cigányoknak, akik addig csak magyar nyelvű misét hallottak, ha egyáltalán jártak misére. Vagyis a katolikus egyházat ilyenkor nem zavarja, hogy a cigányok addig csak magyar misét hallottak. Őket „meg lehet zavarni”, csak a csángókat nem. A cigány identitást tehát erősíteni kell, szemben a magyarral. A lényeg tehát az, hogy bármilyen ürüggyel, de a
katolikus egyház a magyar identitást akarja gyengíteni. Ez már ezer éves programja.
K.: A kereszténység, majd ötszáz évvel később a reformációval megtetézve, megtörte a magyar lélek egységét, önazonosságát, és odáig süllyedtünk, hogy egymás ellen kezdtünk idegen ideológiák érdekében harcolni, ami aztán folytatódott.
B.J.: Sajnos közösségünk e kettős lelki törése, pontosabban annak történelmi vonatkozásai kezdték belénk verni a kudarc élményét, és részben az „örök” pesszimizmust, amit persze hamisan visszavetítünk a még korábbi múltba is, és ezért tartjuk tragikusnak történelmünket. Egyes kultúrfilozófusok (pl. Prohászka Lajos) egyenesen bujdosó karakterűnek tartják a magyarságot, pedig korábban egyáltalán nem volt ez ránk jellemző. Most persze mondhatnám, hogy nézzük meg a korábbi irodalmunkat, élesszük fel akkori gondolkodásunkat. Csak sajnos abból nem maradt szinte semmi, legfeljebb népi hagyományainkban, az is átszőve keresztény bűntudattal. Mert
ötszáz éven át magyarul írni is tilos volt. E rettenetes tényen szeretünk egy vállrándítással túllépni. De azért most mégis gondoljunk bele. Mert ilyen még a kommunistáknak sem jutott az eszükbe, hogy egy nép ne írhasson a saját nyelvén, és templomban is csak latin nyelven hallgathatott misét ötszáz évig! Ez keresztény ezer évünk fele. Aztán jött Mohács és a reformáció. Ha Rákosi kötelezővé tette volna az oroszt és a cirillbetűket, akkor ma is átkoznánk, pedig csak néhány évig tartott volna. Vajk-Istvántól nagyjából a mohácsi csatáig ötszáz éven át volt tilos magyarul írni. Ha mégis megtörtént, azért kemény, többnyire halálbüntetés járt. Milyen léleknyomorítás, személyes tragédiák sora lehetett itt? A latin oklevelek pedig semmit sem árulnak el saját korukról. Vagyis sikerült szinte meg nem történtté tenni ezt a rettenetet a papoknak. Ezért nem járna utólag legalább bocsánatkérés? Ez nem egy soha el nem évülő, népellenes bűncselekmény?
A reformáció óta idegen betűkkel legalább írhatunk, azóta viszont más okok miatt tényleg bajban vagyunk. És vagyunk logikusan pesszimisták is. De minek is kellene örülnünk? Ezer éve nem vagyunk a magunk urai. Mindig igazodnunk kellett valahova. Ma is. Ennek hatása működik kollektív nemzeti tudatalattinkban. Ez növeli kiábrándultságunkat, nihilizmusunkat. A nemzet megnyomorításának pedig ára van. Amit persze mi fizetünk meg, nem gyakran változó uraink. Nekünk többszörösen váltott, lecserélt elitünk van, amelynek többsége csak élősködik a nyakunkon. A legutóbbi éppen 64 éve. Ezer éve nem vagyunk belülről vezéreltek. Ezért van kisebbrendűségi tudatunk. Sajnos, még olyan nagyjainknak is, mint mondjuk Széchenyi István, az állítólag „legnagyobb magyarnak”. Ő is idegen példák megvalósításán merengett. Nála is mindig utól kellett érni valakit.
Összefoglalva tehát: a
Vajk-István (vérszerződés megszegése, erőszakos krisztianizálás) és a reformáció okozta lelki „gerinctörésünket” valóságossá tette Trianon, jelenleg pedig már szinte csak a romeltakarítást végzik ellenségeink a megtörésünk negyedik fázisában, vagyis napjainkban. Miközben arról feledkezünk meg, ami a nemzet életerejét növelné, az ellenállást erősítené, esetleg újra felvirágzást okozna. És hasznavehetetlen, számunkra feleslegesnek, illetve hamisnak bizonyult ellenérdekű mítoszokat próbálunk nacionalizálni, ellenségeink, ellenérdekű uraink legnagyobb örömére. Vagyis egy újabb nyakörvet teszünk önként a nyakunkba. Tehát folyamatosan működik, fojtogat a turáni átok, amelynek a tekervényei alól már ki sem látszunk.
K.: Korábban már szó volt róla, hogy igazán te tetted nálunk ismertté Padányi Viktort, nemrég pedig Homonnay Ottó Jánost. Neked ők személy szerint miért fontosak?
B.J.: Pár hete egy Sümegi Noémi nevű újságírónő a Heti Nyálasban azzal akarta Padányit lejáratni, hogy ő Ausztráliában, az emigrációban csak műszaki rajzoló volt. Azt sugallva tehát, hogy Padányi csak egy műkedvelő történész volt. A hölgy nem akarta tudni, hogy
Padányi még itthon doktorált Szegeden történelemből, tehát hivatalosan is szakember volt. Pár éve ismét megjelent az akkori disszertációja (Széchenyi kultúrája) is, tehát könnyedén el lehet olvasni. De jól láthatóan a hölgyet cikkében legkevésbé a tények érdekelték, tele van egyéb tévedésekkel is. Láthatóan fogalma sem volt arról, hogy mit írt. Miért keveri például a pogányok közé az egyházához hű Padányit? Amúgy nem tudom, hogy a hölgy - minden "zsenialitása" ellenére - a múlt század ötvenes éveiben, három gyerekkel a nyakában, humán tudással, milyen állást kapott volna egy ellenséges (Ausztrália ellenünk harcolt a II. világháborúban) világban? De sajnos Padányi még ma sem lehetne egyetemi tanár Magyarországon sem. Nem is ez a lényeg. Az ezen való csámcsogást hagyjuk meg a Heti Válasz magyargyűlölő írnokainak. Padányit, akik valóban olvasták, két dolog miatt becsülik. Egyik a
Dentumagyaria, amely tényleg alapmű, a másik pedig A nagy tragédia, azon belül is a holokauszt egyik első leleplezése. Sajnos, ilyenkor éppen a történetfilozófus sikkad el Padányi esetében. Számomra legfontosabb esszéje a Tér és történelem. Ennek megértése, illetve az új uralandó teret (a föld és a tenger után) mindennél hatékonyabban birtokló új technika (internet) történelemformáló tényének a kifejtése, a nemzet érdekében való felhasználása lehetne méltó egy mai Padányihoz. Ugyanakkor Padányi mondjuk a pánszlávizmust túlértékelte, de nyilván azért, mert részben ő is korának gyermeke volt. Homonnayban a látásmód a fontos, ő azért megkerülhetetlen. Viszont nem értem a templomépítő és a templomot nem építő nép közötti valódi különbséget. Talán, ha be tudja fejezni a művét, akkor részletesebben kitért volna erre. Amit pedig a templomot nem építő népekről írt, az megegyezik a politeista szemlélettel. Vagyis szerintem nem ott húzódik a határ, ahol Homonnay gondolja. De ezzel nem őt akarom kritizálni. Szerintem induljunk el az útján és mélyítsük tovább a gondolatait.
K.: Néhány héttel ezelőtt kijött egy katolikus püspöki körlevél a pogányságról. Olvastad?
B.J.: Persze, válaszoltam is nekik, mint érintett. Az egészben az a legszánalmasabb, hogy ezek még mindig azt hiszik, hogy széles rétegeket érdekel az ő véleményük. És hogy ők birtokolják az igazságot. Viszont egyes válaszokat jó volt olvasni, mint Végh-Alpár Sándorét vagy Bencsik Andrásét, akik ha finoman is, de megkérdezték a püspök urakat, hogy magyar ügyekben miért lapítanak olyan lelkesen? És miért ellenségesek az öntudatosodni akaró magyarokkal szemben?
K.: Manapság Hamvas Bélát követve az egyik legnépszerűbb mágikus szó a szakralitás. És többnyire keverik a szent fogalmával.
B.J.: Ez valóban fontos kérdés. 1945 előtt szinte nem is használták nálunk. Manapság már közgazdászok is ezzel dobálóznak. A legrövidebben úgy lehetne megfogalmazni a lényeget, hogy ami keresztény, az lehet szent, de nem lehet szakrális, a pogány lét pedig minden jelében, tettében az. Nem utolsó sorban - hogy Heidegger szavával válaszoljak - a kereszténység a „létből való kiszakítottsága” miatt, amelynek az egész világot deszakralizáló, mindent, ami szakrális, egyetlen fogalomba (az egy isten) besűrítő, minden mást lefokozó monoteista felfogás az oka. A kozmosz, a világmindenség ugyanis eredetileg teljesen és egészében szakrális volt. Főleg azért, mert úgy tekintettünk rá. És persze az egészre, nem egy-egy kitüntetett darabjára. Tehát
eredetileg maga a (pogány) világ volt egészében szakrális. Vagyis ez szemléleti kérdés. Persze most lehetne hivatkozni Julius Evola vagy Alain de Benoist írásaira. De hadd mondjak egy sokkal közelebbi és elérhetőbb példát a megértés érdekében. A katolikus Molnár Tamás (1922) tényleg megérdemelten világhírű filozófus és egy ideig Alain de Benoist munkatársa is volt. Van egy közös könyvük is a „szakrális eltűnéséről”. Az elmúlt húsz évben kb. húsz könyve jelent meg Magyarországon. Szerintem még beszerezhető A pogány kísértés c. műve. A könyv első száz oldala a pogány spiritualitást, a szakralitás mibenlétét mutatja be, illetve a
kereszténység hatására történt spirituális elszegényedést, deszakralizálódást, aminek logikus következménye lett az ateizmus, a nihilizmus és a nivellálódás. Az ateizmus ugyanis a kereszténység problémája. Egy pogány azt nem is érti, miként a mondvacsinált keresztény dogmákat sem. Az árpádházi királyok között például lehettek szentek, de szakrális uralkodónk, mondjuk, talán csak Álmos volt. Szakrális királyok közül egy sem volt keresztény soha sehol a világon. Ez ellent is mondana a keresztény tanításnak. Hiszen a szakrális királyok valójában istenek. Ez pedig képtelenség a monoteista felfogás szerint. Az utolsó szakrális uralkodó Hirohitó japán császár volt, de például a fáraók vagy a perui inkák is azok voltak. Mátyás királyt szakrális uralkodónak nevezni pedig már tényleg a vicc kategóriájába tartozik. Aki keresztény szakralitásról ír, az tehát nem érti a fogalmat. A magyar korona is lehet, hogy szent, de nem szakrális. Érdemes elolvasni Molnár professzor könyvét, de szinte minden könyvében előfordul ez a kérdés. És ő tényleg egy katolikus nagyágyú, aki ráadásul igazolja a "pogányságot," annak spirituális felsőbbrendűségét. Elgondolkodtató, hogy egy ennyire tisztán látó ember miért nem merte levonni gondolkodása következményeit. Aminek talán érzelmi okai lehetnek.
K.: Mindig mondod, hogy nem vagy őstörténész, azt viszont tudom, hogy a perzsa rokonság áll hozzád közel.
B.J.: Valóban csodálója vagyok a szasszanida Perzsiának, de az achaimenidák kora is ragyogó volt. És nekünk ehhez volt szoros kötődésünk, persze kulturálisan. Nyelvünk, népmeséink, ötvösművészetünk ezer ténnyel bizonyítja ezt. Nem rokonságról beszélek, hanem egykori együttélésről, hatásról. Persze Perzsiába sok minden belefér: Szíriától Mezopotámián keresztül a Kaukázus és a Turáni alföld meg Tadzsikisztán, aztán Afganisztán, a mai Pakisztán stb. Ez a történelmi perzsa birodalom és kulturális kisugárzása mind a mai napig tart. Nehéz itt pontos határokat húzni. De százötven éve még szinte mindenki komolyan vette a perzsa kapcsolatot Magyarországon. Kállay Ferenc A pogány magyarok hitvilága c. pár éve újra kiadott könyve is rámutat a perzsa kapcsolatokra. Egyetlen ismert nevű tündérünk vagy istennőnk, Babba is Perzsia felé mutat. De egyik legnagyobb nemzeti drámánk is ezt fogalmazza meg.
K: A Csongor és Tünde.
B.J.: Igen. Amelyet sikerült ifjúsági drámává lefokozni félhülye irodalmárainknak. Pedig azt Vörösmarty a perzsa dualista vallás jegyében írta meg, mert onnan eredeztette népünket, mitológiánkat. Tehát csak az érti a drámát, aki abban is járatos egy kicsit. A mai Irán kellős közepén különben van egy Jázd nevű város (Jászberény testvérvárosa), ahol a mohamedánok által nem teljesen kiirtott zoroasztriánusok egy része él, talán úgy harminc ezren. Van ott néhány tűztemplomuk (kelisza) is. A legrégebbiben bizonyíthatóan 16OO éve ég folyamatosan a szent tűz. Vagyis ott folyamatos kulturális hagyomány van. És nyilván könyvtár, levéltár és egyebek. Ott kellene körülnézni egyszer egy hozzáértő magyarnak, nem pedig a nem létező iszfaháni kódexről ábrándozni. Zajti Ferenc óta felkészült magyar ember sajnos nem járt arrafelé. Lehet, hogy ott kellene kezdeni a magyar nemzet öntudatra ébresztését...
K.:Úgy tűnik, hogy múltunk kutatása sokaknál a korábbiakhoz képest sokkal inkább összefonódig a biblikus hittel.
B.J.: Sajnos a magyar múlt kutatása a korábbiakhoz képest sokkal inkább a fantázia irányába indult el és valláspótlék lett a legtöbb kutató számára. Bár ez a hozzáállás egyáltalán nem magyar sajátosság. Minden olyan népet jellemez, amelynek múltját ideológiai okokból „meg kellett tisztítani” a többszörösen kozmopolita (keresztény-kommunista-liberális-globalista-felvilágosult) mindenkori hatalom érdekében. Ezért e hívők tudatlanságból az elképesztőt, a bombasztikusat keresik a tények helyett. Egymást licitálják felül a legképtelenebb ötletekkel. Az pedig, hogy egymást irigylik és utálják a legjobban, csak annak az igazolása, hogy az gyűlölködik mindig a legjobban, aki a parttalan szeretetet hirdeti. Ez egyszerű pszichológia. Lelki egyensúlyra nekik is szükségük van. Pedig Torma Zsófiától Bobula Idáig, Varga Zsigmondig volna kitől s mit tanulni és folytatni műveiket, gondolataikat legalább olyan hozzáértéssel, mint ők tették egykor. Persze ahhoz mindenekelőtt tanulni kellene, méghozzá alázattal és szorgalommal. És akkor persze nem is lehetne évente kiadni az új „ szenzációs eredményeket”, amelyekről aztán leghamarabb a szerző maga állapítja meg következő művében, hogy „tévedett, de most új felfedezésre jutott”. Engem például nagyon érdekelne mondjuk a sumér-magyar nyelvösszehasonlítás. A baj csak az, hogy még nem találkoztam élő magyarral, aki tudott volna sumérul. Arról nem is beszélve, hogy majd’ kétezer éve senki sem hallott sumér beszédet. A Bibliát pedig egy magyar múltat kutatónak tényleg hagynia kellene. Az nem a mi múltunk. Még akkor sem, ha némely keresztény krónikásunk ezt írja. Ők ugyanis mint papok nyilván a Bibliát tekintették minden bölcsesség csúcsának. De ez sem csak a magyar papokra jellemző.
A XVI. században az angol vagy a holland protestáns papok az angol-héber illetve a holland-héber nyelvrokonságot hirdették. Miként a szlovák vagy a brazil papok is manapság. Ez (keresztény) világtendencia és egyben társadalomlélektani probléma, nem történelmi tény kérdése. Egyébként még a finnugristák szerint is a magyarok legalább ezer évvel régebbiek, mint a kereszténység, éppen ezért káros saját gyökereinket önként visszanyesegetni a kereszténység érdekében.
K.: Tele vagyunk hamis mítoszokkal őstörténetünk terén.
B.J.: Így van. De a leghamisabb a hivatalos teória, miként egész történelmünk esetében. Csak egy példát hadd mondjak még a nyelvészet területéről, szegény Trefort Ágoston esetét az utókor „kutatóival”. Ami elég új, csak harminc éves. Minden „jólértesült” őstörténész és finnugorkritikus szerint Trefort jelentette ki, hogy azért legyen a finnugorság a hivatalos nyelvészeti álláspont, mert az az európai rokonságot jelenti stb. És hogy állítólag ő állíttatta le az egyéb irányzatok akadémikus kutatását. Ezt kb. harminc éve terjesztik róla, pedig Trefort több mint száz éve volt kultuszminiszter.
K.: Vagyis nem Treforttól ered a dolog?
B.J.: Persze, hogy nem. Csontos Péter turkológus volt az elmúlt harminc évben az egyetlen ember, aki vette a fáradságot és végignézte a Trefort-összest (beszédeket, írásokat) és nem találta ennek a nyomát sem. A
mítoszteremtőt, egy hölgyet viszont megtalálta, állítólag még ismerte is őt személyesen. A dolog úgy kezdődött, hogy 1976-ban megjelent Komoróczy Géza Sumér vagy magyar c. könyve a „gyorsuló idő” könyvsorozatában. Most hagyjuk, hogy e mű tudományos értékét jól jelzi, hogy Komoróczy saját bevallása szerint sem tud sumérul, de azért határozott véleménye van számára ismeretlen dolgokról is. Ezt most tényleg hagyjuk, mert ez csak a hivatalos tudományt minősíti. A könyv megjelenése után kommunista rendszerben szokatlan módon engedtek némi vitát a sumér-magyar kérdésről a Valóság nevű lapban. Ahol az egyik megszólaló, egy Hary Györgyné nevű „tudós” hölgy volt, és ő írta le a Treforttal kapcsolatos dolgokat. Ami aztán az emigráns „szakemberek” felkaptak és népszerűsítettek. Majd tőlük jött vissza Magyarországra, mindnyájunk butítására és lett „tudományos igazsággá”. Ebből egy tanulság mindenképpen van, mégpedig az, hogy a szakember ott kezdődik, hogy minden adatot mindig leellenőriz, nem vesz át semmit sem kritikátlanul. Ennek fényében pedig minden mai kutató mindjárt önvizsgálatot is tarthat, abból a szempontból, hogy ő mennyire felel meg legalább a tudományos tisztesség és szakszerűség e minimumának.
K.: Az őstörténetünk kapcsán Jézus származásának kérdése is rendre felmerül. Ezt hogy látod?
B.J.: Jézus hit kérdése. Akinek szüksége van rá, az higgyen bármit, engem nem zavar. Erről nem érdemes vitatkozni. Ezért csak csendben jegyzem meg, hogy Jézus kizárólag a zsidó mitológiába beágyazva lehet megváltó, anélkül legfeljebb csak egy "rendes" ember, amilyen azért mindig volt jó néhány és talán lesz is..
K.: Ezt hogy érted?
B.J.: Mi Jézus küldetése, szerepe a Biblia szerint? Az ember megváltása az eredendő bűntől, amiről csak a bibliai teremtés könyve tud persze. Semelyik más népnél(görög, római, szkíta, kínai stb.) ez nem probléma.
A többi népnek nincs sem oka, sem kedve vezekelni mondvacsinált „ősbűnért”. Az ő isteneik nem ilyen kegyetlenek. Ezért nem lehet kivenni mögüle a zsidó hátteret. Abban az összefüggésben van ugyanis csak értelme. Más népek, mitológiáik nem gyötrik magukat e kérdéssel. A zsidókon kívül még legfeljebb csak azok, akiknek elzsidósodott az agyuk, és zsid óeredetű vallásokon rágódnak. Tehát Jézus vélt vagy valós küldetését kell minden hívőnek tisztázni a saját lelki nyugalma érdekében, amihez a katolikus egyháznak semmi köze, e kérdésben sincs neki privilégiuma. Azután, ha ez megvan, akkor Jézus lehet akár pártus herceg is. Szabad a választás.
K.: A magyar útnak akkor mik a fogódzói? Mire tudunk építeni?
B.J.: A magyar kultúrára, mert az minden törekvés ellenére gyökeresen magyar. Abban is a legnagyobbakra figyeljünk, csak az a fontos, hogy ideológiai szemellenzők nélkül ismerkedjünk vele. Itt most nem az unos-untalan szajkózott népmesékre, népművészetre, népdalokra gondolok elsősorban, bár azok is lényegesek, hanem legnagyobb íróinkra, költőinkre, zeneszerzőnkre stb. Gondolkodtál már például azon, hogy
Katona József Bánk bánjában, mely XIII. századi történet a királyi udvarban és ennek ellenére miért nincsenek benne papok? Lehetett ilyen akkoriban? Nyilván nem. Katonánál még sincs belőlük egy sem. És a nézőnek sem hiányzanak. Miként Arany Toldijában sincsenek. Pedig Nagy Lajos király udvarában fölös számban voltak. Vörösmartynál sem találunk ilyesféle hivatkozásokat sohasem, és Csokonainál sem. Ezek tehát nyilván jelzések az olvasónak, az utókornak.
Petőfi már bátrabb volt. Ő verseiben nyíltan is írt a papok ellen. De csak levélben merte megírni Aranynak, hogy ő "pogány", ezért is lett szintén jelzésként Zoltán a gyermeke neve. A Nemzeti dalban szereplő „Magyarok Istene” egy a nemzethez köthető kitaláció, egy hiány jelzése, mely egész biztosan nem Jézusra vonatkozik. Ezek kis partizánakciók legnagyobbjainknál, de rendkívül fontosak. Mert ők
a magyar követelmények szerint gondolkodtak, nem követtek idegen érdekeket, idegen isteneket. Pedig abban az időben ez még veszélyes volt. Ne felejtsük el, hogy
1802-ben még felségsértés vádjával, de valójában keresztényellenesség és ateizmus miatt Pesten kivégeztek két jogászt, a nevüket is tudjuk a szerencsétleneknek (Zsarnóczy János ügyvédről és Mikola István irnokról van szó, ld. Nonkonform naptár: Június 14 - az AD-szerk.). De Bessenyei Györgytől Komjáthy Jenőn át Bartók Béláig, Szabó Lőrincig, Németh Lászlóig és Weöres Sándorig hosszú a sor azok között, akik a magyar utat járták lelkükben, műveikben. Ez több mint kétszáz éves tudatos program a magyar kultúrában: megszabadulni az idegenségtől, a szellemi és erkölcsi kényszerzubbonyoktól. Saját lelki, szellemi talajra állni. Bartók zenéje maga a tiszta pogányság! A kommunizmus rombolásai utáni elmúlt húsz év is sajnos visszalépést hozott. Ma szinte nincs is számottevő magyar értelmiségi, aki merne magyarként alkotni, megszólalni. A pártok meg kivétel nélkül idegen érdeket képviselnek, ahogy az összes tévé és rádióállomás is a nemzet további gúzsbakötését tartja legfőbb céljának. Mert rágódjanak az emberek csak minél tovább számukra érdektelen dolgokon, csak nehogy egyszer saját sorsukról kezdjenek el morfondírozni. Félreértések helyett ez nem csak magyar ügy, Európában más népeket is hasonlókkal sújtanak, de nekem nyilván ez fáj a legjobban. Viszont főleg a skandinávok és a baltiak nálunk sokkal jobban állnak. Ott az identitás-rombolás nem volt olyan hatékony, mint máshol és nálunk.
K.: Ez a lap nem kíván napi politikával foglalkozni, de ha már te is sajnos elengedhetetlenül belesodródtál, hadd kérdezzek csak egy dologra rá, amit rendszeresen előhoz még a nemzeti oldal is, mint baloldali értéket, ez a szociális kérdés, pontosabban annak fölvetése. Ez tényleg baloldali érték?
B.J.: Konfucius az az ember, akinél én még okosabbal nem találkoztam az államelmélet terén. Kétezerhatszáz éve figyelmeztetett arra például, hogy a
dolgok rendbetételének elsődleges kérdése a szavak helyes használata. A helytelen használatnál pedig csak az a rosszabb, mikor valaki tudatosan hazudik. Ez különben minden baloldalira vonatkozik, mert ez a lényege a baloldalnak: a hazugság, az állandó hazudozás. Fel kellene idézni, hogy honnan is ered a baloldal megfogalmazás és mit jelent, és akkor sok minden tisztábban látszódik majd. De visszatérve a szociális kérdésre: amikor ez a kérdés igazán előjött nálunk, az a XX. század eleje volt és a kárpátaljai parasztság nyomora vált akkor tűrhetetlenné, amit köztudottan a „kazár” betelepülők okoztak. Egán Edét vagy Bartha Miklóst nehéz lenne baloldalinak hazudni, már csak azért is, mert a liberális média mocskolta őket, mint mindenkit, aki valaha tett a nemzet ügyéért. Aztán ott van a falukutatás kérdése. Ilyenkor valóban baloldali emberek (Szabó Zoltán, Erdei Ferenc, Illyés Gyula stb.) jutnak az eszünkbe, csak azt nem tudjuk, hogy ezt a kis csapatot néhány évvel megelőzve Milotay István (Az ismeretlen Magyarország c. mű) kezdte meg. Az ő tényfeltáró falukutatásai bizony korábbiak. Aztán itt van az a bizonyos „hárommillió koldus országa” megállapítás, amiről még mi is tanultunk a Horthy-rendszer kapcsán a történelem órán. Szinte mindenki azt hiszi, hogy ez egy szociálisan érzékeny baloldali entellektüel ember megállapítása.
K.: És nem az ?
B.J.: Hát a szociálisan érzékeny és az entellektüel illik rá. De különben kiváló író, újságíró volt, és a Nyilaskeresztes Párt tagja: Oláh György. Nagyon nem ismerjük a baloldalt, ha elhisszük róluk még mindig, hogy kávéházi teóriagyártás helyett ők szívesebben járták bármikor is a poros falusi utcákat. Őket a valóság sohasem érdekelte, nekik mindig kész koncepciójuk volt és van arról, hogyan kell a problémákat ”megoldani”. Ők doktrinákban gondolkodnak. A valóság csak megzavarja őket álmaik megvalósításában. Röviden ennyit a szociális érzékenységről. Az pedig, hogy ennek ellenére jobboldali politikusok és publicisták is baloldali értékekről beszélnek, mutatja milyen hatékony a baloldal propagandája illetve, hogy mennyi buta és tájékozatlan ember van a nemzeti oldalon is.
K.: Azt tényként nyugodtan mondhatjuk, hogy nemzeti identitásunk, önbecsülésünk a mélyponton van. Milyen módon térhetnénk rá egy a nemzet életerejét, magabiztosságát növelő irányra?
B. J.: Azt hiszem, korábban már mondtam, hogy saját dolgainkkal kellene mindenekelőtt törődni, persze érdekeink szerint. Nem mindig másokra sandítani, hogy mit szólnak hozzá a szomszédok és a „nagyok”? Ehhez kellene egy olyan értelmiség, aki ezt felelősen tenné. A napokban elhunyt Fekete Gyulából kellene igen sok. De nem csak a népesedés problémájának állandó jogos hangoztatására gondolok az ő esetében sem. Mert nem csak ez a fontos nála sem. Hanem például azt, hogy Fekete Gyula sohasem jött idegen példákkal, nem a „másságot” zúdította ránk. Ő organikusan nézte a magyar nemzet életét, sorsát. Tehát valami ilyen szemléletre gondolok. Sajnos, a magyar értelmiség zöme nem magyarcentrikus. És most nem Kertész Imrére vagy Nádas Péterre gondolok. Ők ugyanis magukat se tekintik magyaroknak. Ez tehát tiszta sor. Kár ezért őket bántani. Én elsősorban a nemzetiekre gondolok, akik „elhülyítettségük” miatt alkalmatlanok az útmutatásra. Lehet az költő, építész, zenész vagy orvos. Ma közülük egyik se alkalmas a vezetésre. Nem véletlen, hogy ők maguk sem törekszenek ilyesmire. Nyilván ők is tudják képességeik korlátjait.
K.: Mit értesz ezen az „ehülyítettségen”? Nyilván nem tartod őket elmebetegeknek.
B.J: Nyilván nem. Hanem, hogy következetlenek és nem tisztán nemzetcentrikusak, de még „csak” nem is életcentrikus a tevékenységük, gondolkodásuk. Így e gyökérteleneket könnyű rendre befolyásolni. Ezért az „oldalra üzenés”, a megfelelni vágyás, a bocsánatkérés, a mentegetőzés szinte mindig tetten érhető náluk. Azért nem tudnak úgy „robbantani”, mint egykor Petőfi vagy a zenében Bartók. Ez különben nem magyar sajátosság. Ez máshol is probléma. Ennek legbiztosabb jele itt Európában az, hogy nincs mértékadó értelmiség. Nagyjából harminc éve haltak meg az utolsók, akik még számítottak. A szellemi élet abszolút konformizálódott egész Európában. Kiszolgál közülük szinte mindegyik valamilyen kozmopolita ideológiát. Amiért persze a hívek piedesztálra emelik őket. De elég csak egy másik ideológiai szekértábor oldaláról nézni, és mindjárt érvényét veszti bölcsességük. És tényleg érvénytelenek.
K.: Ez olyan mintha a teljes értelmiséget csak politikusnak tekintenéd.
B.J: Minden alkotásban mindenkor benne van a politika. Ez nem baj. Hiszen a politika eredendően azt jelenti, hogy érdekel az, ami körülötted történik és értékeled is. A probléma ma az, hogy aki ma nem teszi le a voksát „mellettünk”, az ma nem is számít. Elhallgatják. Az ilyenekről szinte nem is tudhatsz. Ezzel a butábbja még kérkedni is szokott. Az elhallgattatásban precíz a szekértáborok együttműködése. És mivel egy politikai párt se képvisel nemzeti érdeket, ezért minimum közömbösnek kell lenned nemzeti szempontból, ha elfogadott akarsz lenni.
K.: Térjünk vissza a történelmünkre. Mi az, amit értéknek tartasz, mire alapozhatunk? Mi és ki lenne fontos nekünk a múltunkból?
B.J.: Mindenekelőtt
Atilla. Az ő történelmi szerepét végre helyesen megítélni. Tudatunkban pedig formáló erőként megélni, használni. De ugyanilyen ragyogó kor volt számunkra a X. század is. Én
nem tiltakozom a „kalandozások” kifejezés ellen, nem érzem dehonesztálónak. Nekem tetszik, van benne valami a későbbi huszár mentalitásból, a virtusból. Vagyis nekünk az egész dolog akkoriban kaland, bravúr volt, ami viszont másoknak, pusztulás, kudarc. Ez a fontos. Tehát a levertek nyugodtan átkozzanak minket és sírjanak. De nekünk kötelességünk lenne e kornak kultuszt csinálni. Nagyszerű tettek sorozatát hajtottuk végre. Bulcsú hadjáratából micsoda látványos kalandfilmeket lehetne csinálni. Az egész világ szívesen nézné. Az Árpádok mondjuk Könyves Kálmántól kezdve II. Gézán és III. Bélán keresztül Kun Lászlóig többnyire kiváló személyek voltak, alkalmasak mitológiai hősöknek is. Majd utánuk jöttek történelmünkben az Anjou-k, aztán Zsigmond. Rengeteg olyan eseménnyel, amiről sokkal többet kellene számon tartanunk. Például, hogy Zsigmond idején Európában meghatározó szerepe volt a magyar diplomáciának. Az akkori idők legfontosabb összejövetelén, a konstanzi zsinaton is döntő szerepet játszottak diplomatáink. A budai vár Zsigmond alatt Európa politikai központja volt. És akkor még szó se esett a Hunyadiakról. Érdemes lenne mélyebben megérteni a magyar reneszánszot is. Egy egészen különleges világ volt ez, és nem Mátyás király és Janus Pannonius ott elsősorban a lényeg. Jó lenne ma olyan magyar kormányzatot megérni, amelyik minden évben megünnepelné mondjuk Bécs Mátyás általi elfoglalását vagy boroszlói győzelmét a cseh és lengyel hadak felett. Vagy esetleg Lajos király nápolyi hadjáratát de akár Hadik András berlini hódítását is. Nemzetcsonkító dolog az, mikor azt mondják, hogy ötszáz éve elveszítjük minden háborúnkat. Akkor minek, kinek a nevében üzent hadat és nyert háborút Mária Terézia? Vagy miért a magyar és cseh királynak üzent hadat Napóleon? Én is károsnak tartom a Habsburg királyok uralkodását, de azért itt árnyalni kellene országunk akkori jogi helyzetét, tetteit, lehetőségeit. Hadik András, aki a XVIII. század talán legkiválóbb és mindig győztes magyar katonája volt, úgy halt meg, abban a tudatban, hogy ő és általa is vezetett győztes magyar fegyverek szerezték vissza és csatolták újra a Szent Koronához a szepesi városokat vagy Bukovinát, miként korábban húsz évre (1718-1738) a macsói és a szörényi bánságot Észak- Boszniával kiegészítve. És Hadiknak van igaza. Saját élhetetlenségünkkel ne sújtsuk visszamenőlegesen is történelmünket. Ha a kortársak ezt külföldön is így látták, akkor ne mi roncsoljuk újra történelmünket és önbecsülésünket. Olyan ez, mint a hun kérdés. Az egész világ velünk azonosítja a hunokat, csak mi tiltakozunk ellene.
K.: Ha a magyar reneszánszot nem igazán Mátyás és Janus Pannonius jelképezi, akkor ki vagy kik?
B.J.: A magyar reneszánsz kezdetei talán valóban Mátyástól számítható. De azért ne feledkezzünk el Vitéz Jánosról vagy esetleg Luxemburgi Zsigmondról és Ozorai Piporól sem.
De e történések akkor gyakorlatilag megálltak a királyi udvar határainál. Nem váltak még akkoriban a nemzetet formáló erővé. A reneszánsz nálunk igazán a Mohácsi csata után virágzott fel. És óriási alakjai igazán akkor vannak. És ha ezt végig gondoljuk, akkor az egész XVI. századot másképpen nézzük, látjuk igazi hősi és egyben felemelő, ragyogó korszaknak, mert az is volt. Egykori kiváló történészünk, Takáts Sándor nem véletlenül nevezte e kort a legmagyarabb századnak. A reneszánsz szó újjászületést jelent, mi pedig ezt elsősorban a művészet értelmében gondoljuk még ma is. Pedig sokkal többről volt szó. Valóban újjászületett az európai ember. A korábbi gúzsba kötöttségből hihetetlen energiák szabadultak fel. Gondoljunk a szinte egyszerre mindenhol feltűnő energikus, tettre kész, az életet szinte habzsolni akaró néha gátlástalan emberek tömegeire. És ennek a felszabaduló iszonyatos energiának csak egyik kicsapódása a művészet. Nálunk nyilván nem az volt Mohács után a legfontosabb. Hanem a közéletben és természetesen a törökök elleni honvédelmi harcokban jelentkezett ez leglátványosabban. Gondoljuk meg, hogy a kor olyan hősei, mint a szigetvári Zrínyi Miklós, Dobó István, Török Bálint, Kerecsényi László, Nádasdy Tamás és mások hatalmas étvágyú, ragadozó, földfoglaló, marha és borkereskedő, jobbágynyúzó, törvénytipró főurak voltak. Akik miközben támogatták az új művészetet, a könyvnyomtatást, az iskolaalapítást, addig, ha kellett meghaltak a hazájukért és a családjukért. Nem voltak illúzióik, nagyon is tisztában voltak a tényleges helyzettel, a török erejével. De tudták és teljesítették a kötelességüket. És csak kevesen hátráltak meg. Balassa Bálint nem véletlenül a kor legszínesebb alakja. Őt ma már a külföldi reneszánsz-kutatók is a szintén kalandor és ötvös Cellinivel emlegetik egy szinten. Ha Balassa Bálint életét végigkisérjük, a főúrét, aki eltékozolja a vagyonát, házasságtörő, marha- és lókereskedő, vérfertőző, valláscserélgető, pártütő, híres végvári katona, török verseket olvasó, miközben az akkortól világszinvonalú magyar nyelvű líra megteremtője. És „stílusosan”meghal Esztergom ostrománál a hazájáért. Miközben csak negyven évet élt. De micsoda negyven év? És milyen nagyon sok hihetetlen életeket élő magyar volt akkoriban. Óriási karrierek is indultak. Hatalmas, történelmünket formáló családok emelkedtek akkoriban fel, mint a Pálffyak, Esterházyak, Pázmányok, Rákóczyak, Erdődyek, Bercsényiek, Bethlenek, Nádasdyak, Batthyányak, Thurzók, Thökölyek, Nyáryak stb. De alsóbb szinteken is pezsgett az élet. Szinte az egész magyar társadalom megújult. Éppen pontosan akkor, mikor a legnagyobb szükség volt rájuk.
K.: Pedig mi ezt a kort a pusztulásunk kezdetének tartjuk.
B.J.: Hibásan. Tudod azt, hogy történelmünkben először a XVI. sz. közepén volt pozitív a külkereskedelmünk? A magyar kultúra felvirágzását most ne is említsük. Pedig a török akkor már birtokolta Budát, Esztergomot, Temesvárt vagy Szolnokot. A ragyogó Mátyás király idején is évente majdnem egy millió aranyforint volt a külkereskedelmi hiányunk. Ez akkoriban több volt, mint az akkori éves „nemzeti jövedelem” A török időkben meg pozitív volt a gazdasági élet minden rombolás ellenére. Vagy gondolj arra, hogy a török torkában se mondta soha egy magyar anya sem, hogy majd szülök, ha megfelelő életet élhetek én és a gyerekem…Mert akkor ma mi se lennénk. Tehát ne sirassuk állandóan magunkat. Ők a törökkel a nyakunkban nem szenvelegtek, hanem a feladatra újjászülettek, harcoltak éltek és túléltek. Szerinted egy mai ember mit kezdene életével abban a korban? Csak azért nem lenne öngyilkos, mert amúgy is cselekvésképtelen, és még arra se lenne képes. Mi siránkozunk, ahelyett, hogy tennénk érdekünkben. Nem igaz az, hogy a magyarság eredendően pesszimista nép. Sajnos a vezetésre hivatottak bénák és rossz irányban, nem a nemzeti élet szükségleteinek irányában tájékozódnak. Budaházy Györgyöt a szenvelgőknek lehet kritizálni, leszólni. De itt nem az a fontos, hogy Budaházy miben téved esetleg, hanem hogy életben maradásunk szinte egyetlen lehetséges és méltó módját mutatja meg. Még egy szentségtörő dolgot hadd mondjak. Tudod miben hasonlít II. Rákóczi Ferenc mentalitása a mai politikusokhoz? Hogy mindegyikük az idegen pénzre, támogatásra épített. Egyszer Rákóczi idején, a szabadságharcunkkal amúgy rokonszenvező holland követ, mikor már nagyon megunta a fejedelem rendszeres pénzkéregetéseit, végignézett a fejedelem körül lebzselő urakon, majd csak annyit mondott a pénzzel kapcsolatban, hogy mikor ők a spanyolok ellen harcoltak a szabadságukért, akkor levágták arany gombjaikat, és ólomgombra és fegyverre cserélték. Ezt kellene a magyaroknak is tenniük a fejedelemmel az élen. Majd a követ otthagyta őket. A szabadságharc pedig a tehetetlenkedés, az áldozatképtelenség miatt elbukott. Szóval a nyavalygás helyett ismét csak az áldozathozatal szükségleténél tartunk. A példát pedig mindig a vezetőknek kellene mutatniuk. Nálunk meg mindig a kisemberrel kezdik, azt nyomorítják. Mutass tehát nekem egy áldozatkész magyar politikust vagy pártot, és melléjük állok.
K.: Könnyebbet kérjél tőlem...
(Megjelent az Aranytarsoly 2oo9. szeptember-október-novemberi és 2010. január-februári számaiban)
